,,- Olyan jó, hogy vége van ennek az egésznek – sóhajtott fel Nathaniel,
miközben magához húzott.
- Remélem, ezek után békén hagynak minket – mormoltam nyakába, és
gyengéd csókot leheltem fonom bőrére.
- Szerelmem, mit szólnál ahhoz, ha bezárnánk az ajtót és holnap
reggelig jelét sem adnánk annak, hogy beszélgetni szeretnénk a többiekkel? –
kérdezte Nathe egy huncut mosoly kíséretében.
Válasz helyett a tarkójánál fogva húztam magamhoz, és szenvedélyesen
csókolni kezdtem. Ez a csók más volt, mint a többi. Nem féltem attól, hogy
bármelyik pillanatban elragadhatják tőlem azt, aki az életet jelenti számomra.
Nyugodt voltam. A félelem, ami az elmúlt hetekben a lelkemet szorongatta
elvesztette az erejét, és vesztes módjára tovább andalgott.
Nathe fenekemnél fogva felemelt, én pedig lábaimat a dereka köré
fontam. Nagy csalódottságomra megszakította csókunkat, és elindult az ágy felé.
Ajkaim közben ismét visszatértek nyaka kényeztetésére.
- Annyira szeretlek – suttogtam, mikor gyengéden lefektetett a puha
párnák közé.
- Én is szeretlek, nagyon, nagyon – mormolta, és jobb kezével
végigsimított az oldalamon.
- A mai este csak a miénk, senki nem teheti tönkre – nyögtem, szemeimet
lehunytam, és éppen megcsókoltam volna, mikor egy furcsa, zuhanáshoz hasonló
érzés kerített hatalmába.
Szemhéjaim úgy nyíltak fel, mintha valaki kényszerítette volna Őket.
Nem ott voltam, ahol lennem kellett volna.
Két csuklómon bilincs volt, melyet lánccal erősítettek a falhoz, ruháim
szakadtak és csapzottak voltak, cipő nem védte a hideg padlótól a lábamat.
Körbenéztem és Nathanielt nem láttam sehol. Egy cellában voltam, ami olyan
látványt keltett, mint egy középkori vár börtöne. A mocsok miatt felfordult a
gyomrom, de még időben nyeltem vissza gyomrom tartalmát. Egyedül voltam, senkit
sem észleltem a közelben. Elszánt düh égette az egész testemet, és minden
erőmet összeszedve megpróbáltam kiszabadulni a láncok fogságából, de nem
sikerült.
- Nathe! – kiáltottam kétségbeesetten.
Válasz nem érkezett, viszont léptekre lettem figyelmes, melyek egyre
csak hangosabbak voltak. A tudatlanság a közeledő személy kilétét illetően
egyszerűen felemésztett.
- Aurora – hallottam meg egy számomra ismeretlen hangot.
A hideg futkosott a hátamon a nyájas, hízelgő hanglejtés hallatán.
Cipője koppanása már közvetlen közelről hallatszódott. Szemeimet meresztgettem,
hogy még véletlenül se kerülje el figyelmemet az érkező idegen.
A baloldalon lévő roskatag faajtó megnyikordult, majd besétált rajta.
Mikor besétált a látókörömbe csalódottság ért. Testét fekete köpeny
fedte, és arcába csuklyát húzott. Emiatt ideges lettem. Mégis mit képzel
magáról? Megláncol, és még a kilétét sem fedi fel előttem?
- Ki vagy, és mit akarsz tőlem? Miért vagyok a falhoz láncolva? Hol van
Nathaniel? – zúdítottam rá dühösen kérdéseimet.
Halkan felnevetett, majd szép sorjában válaszolni kezdett.
- A jövendőbeli férjed, és téged akarlak! Nem emlékszel Drágám?
Iszonyat virgonc voltál, és ha tovább rosszalkodsz, akkor a szemedet is
bekötöm! És azt kérded, hol van Nathaniel? Őrök, hozzátok ide! – mondta kissé
hangosabban.
Hirtelen nem tudott érdekelni mondandójának első fele. Pillantásomat
arra az ajtóra szegeztem, amin bejött ez a szörnyeteg.
Nem kellett sokat várnom. Két férfi lépett be rajta, köztük pedig ott
volt Ő, akiért az életemet is feláldoztam volna.
- Nathe – suttogtam elszörnyedve, mikor felém fordították.
Arcát több seb borította, mind két szeme alatt hatalmas monokli, felső
teste csupasz volt, így tisztán látszottak a sebek, amik leginkább az
ostorcsapásra hasonlítottak. Háta görnyedt volt, ajkai enyhén elnyíltak. Alig állt a lábán, a két férfi tartotta. Nehezen
felemelte a fejét és pillantásunk találkozott.
Majdnem felnyögtem a szenvedés miatt, amit ott láttam. A régi fény,
mely mindig elvarázsolt, mikor szemébe néztem, kihunyt, meghalt, eltűnt végleg.
Nyomát sem láttam. Nem kellett sok ahhoz, hogy könnyeimen keresztül figyeljem
tovább szerelmemet, de tartottam magam. Nem láthatja senki a fájdalmamat, főleg
ez a szemétláda, aki tömlöcbe vetett.
- Ismét felteszem a kérdést édes Aurorám – szólalt meg mély
visszataszító hangján a csuklyás alak. – Hozzám jössz feleségül, elfelejted ezt
a semmire kellőt és az idők végezetéig követed a parancsaimat. Vagy a másik
lehetőséged, hogy nemet mondasz, de akkor itt és most végzek a
szívszerelmeddel.
Ajkaimat összepréseltem, és még csak fontolóra sem vettem egyik
lehetőséget sem.
- Ölj meg engem, Őt pedig engedd el! – sziszegtem, akár egy gyilkos
vipera.
Harsány kacagás hagyta el a száját, majd megrázta a fejét, és hangosan
felsóhajtott.
- Rossz válasz! Rajta! – intett az őröknek.
Az őrök engedelmeskedtek. Mindketten elengedték Őt, így a földre
zuhant. Az egyik férfi elővette a kardját, két marokra fogta, majd a
feje felé emelte.
- Szeretlek – suttogta Nathe erőtlenül.
- Ne! – sikítottam teli torokból, de már késő volt.
A kard lesújtott. "
