7. A láda

Csend, béke, nyugalom. Ez jellemezte Aurora ébredését, aminek kifejezetten örült. Rég volt már, hogy ilyen kipihentnek érezte magát reggel. Vidám mosollyal az arcán végezte el reggeli teendőit, és szinte ugrándozva ment le a lépcsőn. Hihetetlenül jól esett neki az éjszakai beszélgetés Kate-tel. Mintha azt a tonnányi súlyt, ami a vállát nyomta, egyszerűen csak levették volna. Megnyugodott a lelke, és ez felemelő érzés volt neki.

A nagy vigyorgás és nyugalom közepette az sem tűnt fel neki, hogy hatalmas csend honol az egész házban. Csak akkor jött rá, hogy valami nincs rendben, mikor meglátta az antik vázákat a földön, összetörve. A pánik pillanatok alatt eluralkodott a testén.

A kezdeti sokk hamar elmúlt hála Aurora gyors észjárásának. Olyan gyorsan járta körbe a házat és környékét, ahogy csak tudta. Egyedül Valeryt és Theodort találta a helyükön, akik még az álmok békés tengerén úszkáltak. Eleinte nem akart riadót fújni, de miután mérlegelte a helyzetet nem tehetett mást. A kocsik a garázsban voltak a motorral egyetemben, és semmi jel nem utalt arra, hogy bárki önként hagyta volna el a házat egy kis séta kedvéért, ugyanis a ,,létfontosságú” dolgok is ott voltak, ahol előző este hagyták azokat.

Aurora éppen elindult volna a nappaliból az emeletre unokatestvérei felébresztése érdekében, mikor szemet szúrt neki egy eléggé feltűnő papír. Érdekes sárgás színe volt. De igazából nem ez volt, a legérdekesebb. A lap szélei kék lánggal égtek, és semmi baja nem lett az említett tárgynak. A döbbenet hatására smaragdzöld szemei tágra nyíltak, az állát pedig valahonnan a padlóról kaparta fel.

Vett egy mély levegőt, majd lehajolt, remegő kézzel megfogta a papírt, ennek hatására a sokkhatás tovább nőtt benne. Ugyanis nem szenvedett semmilyen sérülést, ahhoz képest, hogy szó szerint tűzbe nyúlt.

Pillantása a szövegre tévedt, melyet gyönyörű kézírással vittek fel. Hangosan dobogó szívvel kezdte el olvasni egymás után a számára rémisztőbbnél rémisztőbb szavakat.

Kedves Fényhozó!

Ha viszont szeretnéd látni a szeretteidet, akkor add fel magad, és hozd el nekünk a Lettaliont. Nem kell mást tenned, mint Lux utolsó napjáig eljutni Tenebris várába, és átadni azt, amit kell. Ha nem teszed meg, vagy késel akár egy percet is, fájdalmas kínhalált halnak, azok, akiket szeretsz.

Az óra ketyeg,

Drigion

Amint szeme átfutott az utolsó szón is a papír szélén lévő lángok felcsaptak, és a lap pillanatok alatt semmivé foszlott. Még hamu sem maradt utána.

- Ez csak egy rossz álom lehet – suttogta maga elé, miközben a levél tartalmát pörgette a fejében.

- Mi a fene? – hallotta meg unokanővére döbbent hangját a lépcső irányából.

- Az a papír az előbb… - kezdte Theo mély álmoskás hangon, de képtelen volt befejezni a mondatot.

Aurora nyelt egyet, majd miután képes volt megmozdulni, fejével intett unokatestvéreinek, hogy kövessék.

Összeszorult torokkal mondta el a levél tartalmát szóról szóra. Arra számított, hogy Valery kiakad, de ehelyett csak fájdalmas tekintettel meredt maga elé. Aurora gyomra ököl méretűr zsugorodott, ahogy Val arcát figyelte. Tisztában volt azzal, hogy milyen kínokat élt át apja elvesztésekor, és ha Lizbeth-tel is történne valami azt nem biztos, hogy túlélné.

- Tudom, hogy milyen elveszíteni azokat az embereket, akiket az életednél is jobban szeretsz. És már csak Ők hárman maradtak nekünk, szóval bármilyen nagy feladatnak is tűnik, meg fogjuk menteni Őket!

Valery Aurorára emelte könnyektől csillogó szemét, majd komoly mindenre elszánt hangon megszólalt.

- Apa emlékére esküszöm, hogy megölöm azt a szemetet, amint meglátom a mocskos képét!

Aurora megértette unokatestvére dühét, de gyilkossággal nem tud megoldani semmit. Ide másfajta megoldás kell. Hosszú csontig hatoló fájdalmat okozó kínzás, melyet senki nem bírna ki ép ésszel. Éreznie kell annak a semmirekellőnek, hogy milyen is az igazi fájdalom. Mikor nincs melletted senki, nem számíthatsz másra csak magadra.

Legszívesebben kimondta volna hangosan a szavakat, de inkább nem tette. Komoran bólintott, hogy megértette, és már indult is volna az Öreg tölgyhöz egy kis magány érdekében, de váratlanul kivágódott a bejárati ajtó. Nathaniel falfehér arccal állt ott, és csak egyetlen egy szót tudott kinyögni.

- Elrabolták…

Arcán kövér könnycseppek gördültek végig, térdre rogyott és egész testében remegett.

Aurora nem mozdult. Csak bámulta az összeroppanás szélén álló fiút. Érdekes mód nem találta szánalmasnak, sőt együtt érzett vele.

- Nyugodj meg, minden rendben lesz – suttogta Valery, mikor leguggolt mellé és átölelte.

Aurora nem hallotta a beszélgetés többi részét, ugyanis a gondolataiba mélyedt. Keresgélt, kutatott a megoldást illetően. Esélye, hogy talál bármi hasznosat is igen csekély volt. Minden információ, melyet megosztottak vele ebben a helyzetben teljesen hasztalan volt. Semmi olyat nem árultak el, amit igénybe tudott volna venni. Lisbeth, Kate és Leo gondosan ügyelt arra, hogy idő előtt bármi hasznosat megtudjanak. Igazán gondolhattak volna az e fajta szituációkra. Bár kicsi az esélye annak, hogy egy Aurora számára ismeretlen személy elrabolja Őket.

De miért nem vitte el Őt? Mi haszna származik abból, ha a szeretteit rabolják el? Hiszen Kate-nek még képessége sincs, sőt ha minden igaz, akkor még ember Lizzel és Leoval együtt. Mondjuk már ebben sem volt biztos a történtek után. Nem érne el semmit 3 képesség nélküli emberrel.

Kétségbeesésében felállt, majd kisétált a ház elé. Összevont szemöldökkel meredt az előtte lévő fákra.

Mi van, ha többről van szó? Mi van akkor, ha Ő az a bizonyos Fényhozó? Megrázta a fejét és el is hessegette ezt a értelmetlennek tűnő gondolatot.

- Képtelenség… - mormolta maga elé, majd inkább ismét azon kezdett töprengeni, hogy mibe avatták be a többiek.

Képességek.

Homály fedte történelem.

Emberi gyengeség.

Fractura…

És akkor, mint derült égből villámcsapás beugrott egy aprócska részlet.

,,- Majd, ha eljön az idő, átestek egy bizonyos átváltozáson, melyet csak Fracturának nevezünk. Ez annyit tesz, hogy törés. Nem tudom, hogy miért ezt a szót használják. Anya még anno úgy magyarázta meg a dolgot, hogy eltörik azt a kis üveglapot, ami a Kurioz léttől választ el – mondta Liz halk merengő hangon.

- Mi történik a Fractura alatt? – kérdezte Aurora kíváncsian.

- Azt sajnos még nem árulhatom el, de annyit megsúgok neked, hogy a szükséges elemek, amik hozzá kellenek fent vannak a padláson egy ládába. Persze lakat őrzi a hívatlan látogatóktól, aminek a kulcsa a szobámban van elrejtve, és ezen kívül még egy furcsa varázslat is van rajta, ennek köszönhetően pedig csak az illetékes érhet hozzá. De kérlek, ne próbálkozz meg a kinyitásával, amíg nem jött el az ideje – nézett a lányra szigorú pillantással.”

Megrázta a fejét, majd semmivel sem törődve olyan gyorsan, ahogy csak tudott felrohant Lisbeth szobájába. Az sem érdekelte, hogy a többiek aggódva ordibálnak utána.

Nem állt neki rögtön felforgatni a helységet. Alaposan átgondolta, hogy nagynénje hol tartotta a fontos dolgait.

Dühében képtelen volt eligazodni a fejében keringő kavalkádban. Már a haját tépte idegességének köszönhetően, de pár másodperc elteltével rájött, hogy ezzel nem jut előrébb. És különben sem rá vall az őrült viselkedés.

Lehunyta a szemét és ismét egy emlékkép jelent meg előtte. Egy régi, de annál tisztább emlék.

,,- Megint elveszítette az önkontrolt Liz. Pedig az a fiú, csak kedveskedni akart neki, egy rossz gondolat sem volt a fejében! – sziszegte Kate idegesen.

Aurora a Lisbeth szobája előtt állt és a csukott ajtón keresztül hallgatózott. Fájtak neki nővére szavai. Tisztában volt azzal, hogy rosszat tett, de képtelen volt megállítani magát. Az a fiú olyat mondott, amit nem kellett volna. Igaz ezért senkit nem végeznek ki, viszont Aurorában gyilkos ösztönöket ébresztett fel.

- Ameddig ember nem lesz teljesen ura a képességének. Meg kell értened Őt, és mellette kell állnod, hiszen már csak te maradtál neki. Igaz mi is itt vagyunk, de benned bízik meg feltétel nélkül.

- Tudom, de ez nem mehet így tovább. Önkontrollt kell gyakorolnia – suttogta, majd döbbenten fojtatta. – Miért szeded fel a padlót?”

Aurora pillantása arra a meglazult deszkára tévedt, amint állt. Kissé hátralépett, majd miután letérdelt könnyedén felszedte a fát, és egy selyem zsebkendővel találta szembe magát, amibe feltételezései szerint a kulcs rejtőzött.

- Mi a fenét csinálsz? – kérdezte idegesítően vékony hangon Valery.

- Megoldást keresek a gondunkra – válaszolt Aurora higgadtan.

- És az szerinted jó megoldás, hogy szétszeded anya szobáját? – dühöngött Val, de Aurora nem törődött vele.

Kivette a jól eldugott tárgyat, majd a deszkát visszahelyezte. Felállt, és három érdeklődő szempárral találta magát szembe.

- Menjetek vissza a nappaliba, adjatok öt percet, és mindent megmagyarázok – mondta, majd meg sem várva a reakciójukat kikerülte őket és a padlás felé vette az irányt.

Félelmet nem ismerve mászott fel a létrán, és miután felért körbevilágított a zseblámpával, amit időközben előhalászott az egyik folyosón lévő szekrény fiókjából.

- Ráférne egy kis takarítás – motyogta, ahogy a poros, pókhálós holmikat szemlélte.

Hangosan kifújta a levegőt ezután pedig nekiállt a keresgélésnek. Úgy érezte magát, mint egy régész, ez pedig kis melegséget vitt a szívébe. Mindig is oda volt a régiségekért, a régi korokért, ezért minden alkalmat megragadott arra, hogy múzeumokat látogathasson. Igaz, nem volt sok lehetősége erre, de mikor sikerült eljutnia egy ilyen létesítménybe órákat töltött bent a kiállítások között.

Éppen egy kifakult szőnyeget emelt felt, amikor valami olyat látott meg, aminek hatásár a szája is tátva maradt.

Sima bükkfa láda volt, mégis az erő, mely belőle áradt olyan érzést váltott ki Aurorából, mint egy forró fürdő. Percekig bámulta csillogó szemekkel és az is kiment a fejéből, hogy lent várják a többiek.

- Aurora! – Valery hangja tompán hallatszódott, mégis tisztán ki lehetett venni belőle a türelmetlenséget.

Megrázta a fejét, majd óvatosan a dobozra csúsztatta a kezét, és gyengéden felemelte. Miközben a nappali felé haladt mindvégig a ládát figyelte. Az sem érdekelte, ha hasra esett volna, egyszerűen képtelen volt másra figyelni.

- Ez meg mi? – kérdezte halkan Theo.

Aurora nem szólt semmit. Letette a dohányzó asztalra, belecsúsztatta a kulcsot a zárba, majd elfordította azt. A doboz fedele lassan kinyílt, a ragyogás, mely belőle áradt szinte vakítóbb volt a Napfényénél. De ez érdekes mód nem zavarta Őket, sőt úgy vonzotta az ifjú Kurioz jelölteket, mint mágnes a vasat. Egy emberként léptek közelebb a ládához és néztek bele. A látvány, ami eléjük tárult, szinte hihetetlen volt, a lélegzetük is elakadt tőle. Egy halandó számára csak pár kacat lett volna, viszont a négy fiatal érezte a tárgyakból áradó hatalmas energiát.

Aurora rögtön arra a lapra csapott le, amin az állt, hogy: Fontos! Széthajtogatta a papírt, majd hangosan olvasni kezdte a következő sorokat.

Ezt a levelet nagy valószínűséggel akkor fogjátok olvasni, mikor valami oknál fogva nem tudunk titeket beavatni a ,,nagy titokba”.

A láda tartalma segíteni fog titeket. Találtok benne egy térképet, mely megmutatja az utat, bárhová is szeretnétek menni. Van még benne négy karkötő, ami nélkül ne hagyjátok el a házat, és úgy vigyázzatok rájuk, mint a szemetek fényére. Megjegyezném, hogy azért négy, mivel Jack jobbnak látta, ha Nathe karkötője is ott van a többi között.

Ha esetleg elrabolnának minket, akkor keressétek Mirrinát, Ő elmondja, hogy mi a teendőtök. De egy valamit jegyezzetek meg! A Tenebris és te Aurora soha nem kerülhettek Drigion kezei közé. Ha esetleg megtörténne az a szörnyűség, hogy irányítása alá von téged és a követ is megkaparintja, annak katasztrofális következményei lennének.

Ó, és még valami. Ne féljetek! Iszonyatosan jó csapatot alkottok együtt.

Vigyázzatok magatokra és egymásra.

Lisbeth

- Szedjetek össze, mindent, ami létfontosságú, sötétedés után indulunk – suttogta Aurora, majd letette a levelet az asztalra és anélkül, hogy bármi mást is mondott volna felment a szobájába.

6. Az álom

Vak sötét volt. Az orromig se láttam, de ennek ellenére egyáltalán nem idegeskedtem. Sőt boldog voltam, mosolyogtam, és jó éreztem magam. Ezt pedig neki köszönhettem. Azzal, hogy mindenben mellettem áll, és határtalanul szeret a hibáim ellenére, visszahozott az életbe. Soha nem éreztem magam még ilyen kiegyensúlyozottnak. A lelki béke rám talált a szerelemmel együtt. Mostanra már nem is tudom megmondani, hogy anno miért is utáltam Őt annyira. Hiszen egy fantasztikus fiú, aki tökéletes számomra.

- Kicsim! – hallottam meg a hangját, és ugyanabban a pillanatban a villany is felkapcsolódott.

Ott állt az ajtóban teljes életnagyságban, igaz kissé hiányos öltözetben, de ez egy kicsit sem zavart. Sőt inkább izgatta a fantáziámat, ami neki is feltűnt. Egy kaján vigyor jelent meg a képén, és lassú kimért léptekkel elkezdett felém közeledni. Tudtam, hogy mire készül. Ha máshol lettünk volna, akkor ezer örömmel belementem volna a játékába, de most ellen kellett állnom, hiszen a földszinten szinte teljesen idegen emberek voltak, akik bármikor ránk nyithatnának. De láthatólag Nathanielt ez nem érdekelte, ugyanis mikor az ágyhoz ért fölém mászott, és tudva, hogy úgy is tiltakoznék, kezeimet fejem fölé szorította, és számat befogta a sajátjával. Nyelvével az enyémet kereste, és amikor megtalálta egyedi táncba kezdett vele. Nem mondom, hogy nem élveztem a dolgot, de a józaneszem egyfajta figyelmeztető impulzust küldött, hogy bármelyik pillanatban kinyílhat azt ajtó, és bejöhet rajta valaki.

- Szeretlek Aurora! – nyögte elfúló hangon.

- Én is szeretlek Nathe! – leheltem kábultan, majd megráztam a fejem és nagy nehezen kiszabadítottam magamat a béklyó szorításából.

Két kezem közé fogtam arcát és lágy szerelmes csókot leheltem ajkára.

- Most nem lehet, légy türelmes, hamarosan a tiéd leszek. – Hangomban ott volt az ígéret pecsétje.

- Nem bírom tovább – nyögte elkínzott arckifejezéssel.

Halkan felnevettem, és arcáról csupasz mellkasára vándorolt a kezem.

- Gondolj arra, hogyha ennek az egésznek vége van, azt teszel velem, amit csak akarsz. Persze ízléses határokon belül – mosolyogtam rá kacéran.

- Hihetetlenül izgató gondolat szívem, de ez most egyáltalán nem segít a lenti gondjaimon. Már egy hónapja nem voltam veled, és már kész vagyok teljesen – mondta kétségbeesetten és arcát a nyakamba fúrta.

- Nem kell olyan sokat várnod, ígérem! – mosolyodtam el gyengéden, és egy kósza hajtincsével kezdtem játszani.

- Hogy bírod ki egyáltalán? Talán van valakid rajtam kívül? – kapta fel hirtelen a fejét, és olyan ijedt szemeket meresztett rám, mint mikor az első igazi gyilkosságomat látta.

- Soha, ismétlem, soha többé ne merj ilyet rólam feltételezni! Én csak is téged szeretlek! – morogtam fogcsikorgatva, majd szenvedélyesen megcsókoltam.

Aurora rémülten ült fel az ágyában, és úgy kapkodta a levegőt, mintha legalább húsz kilométert futott volna egyhuzamban.

A döbbenet miatt képtelen volt bármit is csinálni, csak ült és kikerekedett szemekkel meredt maga elé. A képek még mindig ott pörögtek a fejében, szinte érezte magán Nathaniel érintését, aminek hatására kellemetlen borzongás szaladt végig a gerincén.

Kétségbeesésében nem tudott mást tenni, csak felpattant és amilyen gyorsan csak tudott beszaladt a fürdőbe. Hihetetlenül gyorsan szabadult meg a ruháitól, és szinte ugyan azzal a lendülettel, mint, ahogy levette a legutolsó ruhadarabot beugrott a zuhany alá, és jég hideg vizet engedett magára.

Lélegzete és szívverése is elakadt egy pillanatra, a kellemetlen érzés hatására, majdnem felkiáltott, de inkább összeszorította fogát, és tűrte a kínt. Addig folyatta érzékeny bőrére a vizet, amíg teste el nem kezdett remegni. Nehezen vette a levegőt, miután kicsavarta hajából a vizet és felöltözött, utána rögtön magára kapta kedvenc fürdőköpenyét. Haját törölközőbe bugyolálta, és elhagyta a fürdőszobát. Lassú, óvatos léptekkel közeledett a célja felé.

Nem volt jobb ötlete, egyedül ez a lehetőség lebegett a szeme előtt. Beszélnie kellett Kate-tel. Ő az, akivel mindent megoszthatott félelem nélkül.

Ahogy közeledett a szobához, úgy nőtt benne az idegesség. Megbízott nővérében, de mégis rettegett az előtte álló beszélgetéstől. Nem igazán volt az a lelkizős fajta, egyedül az Öreg Tölgynek tudott igazán megnyílni.

Megállt a szoba előtt, az ajtó csukva volt. Hiába fülelt semmit nem hallott. Még Leo horkolása is elmaradt, ami kissé idegesítő volt egy idő után.

Vett egy mély levegőt, magában elszámolt háromig, és óvatosan benyitott. Sötétség és csend honolt a szobában.

Aurora már kezdett megijedni, hogy valami baj van, mikor hirtelen világosság gyúlt, és meglátta nővére fáradt arcát.

- Mi a baj? – kérdezte rekedtes hangon Kate.

Megköszörülte a torkát és türelmesen várta Aurora válaszát.

- Muszáj beszélnünk! Fogalmam sincs, hogy mi ez az egész – nyögte kétségbeesetten.

- Nem várhat reggelig?

- Fogalmam sincs, hogy mi történik velem. Kérlek, segíts – lehelte Aurora erőtlenül.

Közben Leo is elkezdett ébredezni, ezért Kate inkább lekapcsolta a villanyt, és miután felvette kedvenc köntösét, ezer éves majmos mamuszával együtt odasétált húga mellé.

- Remélem minimum pasi gondod van, mert különben kidoblak az ablakon! – jelentette ki Kate, majd karon ragadta Aurorát és egyenesen a konyhába mentek.

Aurora nekitámaszkodott a konyhapultnak, miközben nővére két csészét vett elő, és szorgos kotyvasztásba kezdett.

Forró csokit készített, amit csak olyankor lehetett inni, mikor az emberben túltengett a feszültség. Legutoljára Sophia rémuralma alatt fogyasztottak ebből a mennyei italból. Akkor, amikor a legelső igazi verést kapták a nőtől.

Csak letelepedtek a szobájukba, és csendben kortyolgatták az édes nedűt. Természetes nyugalom szállta meg a testüket, s képtelenek voltak arra gondolni, hogy egy hárpia karmai között vannak.

- Dupla tejszínhabbal kapod, mert a körülötted pattogó szikrák miatt úgy érzem, hogy tényleg nagy baj van – mosolyodott el Kate, és átnyújtotta Aurorának a csészét.

Aurora szája széle megrándult, de képtelen volt vissza mosolyogni. Elmotyogott egy igen gyatra köszönömöt, majd átsétált a nappaliba és törökülésben elhelyezkedett a kanapén. Bal vállát a háttámlának támasztotta és a tornyosuló tejszínhabot bámulta.

Testvére vele szembe ült le, és türelmesen várta, hogy belekezdjen a problémáiba.

Szólásra nyitotta a száját, de hang az nem jött ki rajta. Képtelen volt bármit is mondani. Fogalma sem volt, hogy hol is kezdje.

Pár perc töprengés után úgy döntött, hogy a legelejétől mesél el mindent.

- Akkor kezdődött minden, mikor belépett az osztályterembe. Pillantása egyből rabul ejtett és furcsa érzelmeket váltott ki belőlem. Színtiszta megvetést éreztem iránta, semmi mást. Miközben a többiek a nyálát csorgatták utána, én gyűlöltem Őt. Ahogy próbálkozni kezdett nálam egyre jobban utálni kezdtem. Hihetetlen volt, hogy nem tudtam magamról levakarni. Az őrületbe kergetett, nem egyszer akartam vele végezni. Ha Valery és Theo nem fog vissza, akkor megöltem volna, többször is, ha lett volna rá mód. Újra, és újra, egymás után. Aztán megváltozott valamit. Fogalmam sincs, hogy mi is történt. A negatív gondolatok közé pozitív is került. Az illata részegítően hatott rám, a közelsége nyugalmat adott, a hangja pedig egyszerűen elkábított. Igaz, nem mutattam ki, és magamnak sem mertem bevallani, de ez az igazság – sóhajtott fel idegesen, majd félve nővérére pillantott.

Kate hosszasan hallgatott, ami megijesztette Aurorát. Szinte remegve várta testvére reakcióját. Talán az izgalom vagy a félelem miatt reszketett. Nem tudta eldönteni, ugyanis a beszélgetés témája vegyes érzelmeket keltett benne.

- Szerintem te belezúgtál! – jelentette ki végül Kate.

Aurora kétkedve meredt az előtte ülő lányra, és szinte már látta maga előtt, ahogy elröhögi magát és elárulja igazi álláspontját. De nem így történt. Komoly arccal figyelte őt, aminek hatására Aurora elsápadt.

- Ez hülyeség, én nem vagyok szerelmes abba a semmirekellő fajankóba! – dadogta kétségbeesetten.

Kate együtt érzően elmosolyodott. Tudta, hogy mit érez a húga, hiszen Ő sem akarta bevallani magának anno Leo iránt érzett szerelmét. Csak akkor tudatosult benne a dolog, mikor a fiú megcsókolta őt. És nem bánta meg aznap éjjel, hogy közel engedte magához. Közelebb, mint valaha képzelni merte volna. Több volt egy érzéki csóknál. Több volt halk suttogásnál. Több volt egy puszta érintésnél.

Leo megmutatta neki, hogy mi az igaz szerelem, és mit is jelent feltétel nélkül megbízni valakiben. Igaz akkor még csak tizennégy éves volt, de már biztos volt benne, hogy megtalálta azt a fiút, aki mellett örök boldogságra lelt.

- Tudod, mielőtt összejöttem volna Leóval, nem kedveltem túlzottan. Egy idegesítő kotnyeles tinédzsernek gondoltam, aki mindenegyes alkalommal az agyamra akar menni. Aztán megváltoztak a dolgok. Anya meghalt, és egyik délután leültünk beszélgetni. Egészen reggelig beszélgettünk. Minden témát kiveséztünk. Elmesélte, hogy nevelő szülőknél van, akik úgy bánnak vele, mint egy utolsó senkivel. Az igazi szülei két éves korában hagyták ott az egyik árvaházban.

Aztán témát váltottunk, és elmondta nekem, hogy őszintén kedvel engem. És akkor megmozdult bennem valami, valami, amit képtelen voltam megállítani. Beszéltem apával, hogy vegye át a gyámságát. Kissé nehézkes volt, de végül sikerült. Aztán egyre közelebb kerültünk egymáshoz Leóval. Bevallotta, hogy szerelmes belém, elcsattant az első csók… És a többit meg már tudod – mondta Kate, és hangosan kifújta a levegőt.

Aurora képtelen volt megszólalni. Az új információkat csak lassan dolgozta fel az agya, ami kissé idegesítette Őt. Bár lehetséges, hogy csak a fáradtság miatt dolgozott lassan az elméje.

- Ezt nem néztem volna ki belőled, hiszen annyira szereted, hogy az már hihetetlen. Az összhang, és a kötelék, ami köztetek van szinte csodálatra méltó! – motyogta Aurora csillogó szemekkel. - Meg persze Leo türelme is, hogy elviseli a hisztijeidet – tette hozzá vigyorogva.

- Ha-ha-ha! Nagyon vicces vagy! – forgatta meg a szemét Kate, majd egy sunyi mosoly kíséretében feltette azt a kérdést, ami már egy ideje piszkálta a fantáziáját. – Álmodtál már vele?

Aurora kétségbeesetten felnyögött, és látva testvére pillantását tudta, hogy nem szabadulhat. Ujjait kezdte tördelni, és nagy nehezen belekezdett az álom részleteibe.

Az egész éjszakát végigbeszélgették. Aurorának hihetetlen megkönnyebbülést jelentett, hogy végre valakivel őszintén tudott beszélni a gondjairól. Igaz, az Öreg Tölgy bármikor rendelkezésére állt, de mégis élvezetesebb volt számára, hogy a beszélgető partnere tanácsot is adott neki, és emellett megosztotta vele a saját tapasztalatait is. Akkor először tényleg képes volt megnyílni nővére előtt, mindenféle félelem nélkül, annak ellenére, hogy az eleje kissé nehézkesen indult.

Nem emlékezett arra, hogy hány órakor hagyták abba a beszélgetést, de azt tudta, hogy az este további része nyugodt, és Nathe mentes volt.