24. Mirriana

Szűnni nem akaró fájdalom, folytonos aggódás, acélos türelem…

Harmadik napja már, hogy Aurora a kínok kínját éli meg. És nem tudja az okát. Ez pedig iszonyatosan idegesíti, persze Nathe aggódása talán még idegfeszítőbb. Aranyos a fiútól, hogy mindent meg akart tenni érte, és hogy segíteni akar neki, de… a 100 ,,Hadd segítsek Angyalom!” után már eléggé irritáló volt.

Nehéz volt úgy válaszolni, visszautasítani a segítő szándékát, hogy ne bántsa meg. Ha túl erőteljesen szólt vissza neki, akkor mindig egy bűnbánó csókkal hozta helyre a dolgot.

– Kicsim… – hallotta meg Nathe aggódó hangját.

– Igen? – pillantott rá kíváncsian.

– Van egy elméletem, hogy mi okozza a fájdalmadat.

– Mi lenne az? – torpant meg hirtelen a lány.

Az előttük sétáló társaik is megálltak ezen hír hallatára.

– Valószínűleg a kuriozumod olyan hatalmas, hogy az emberi szervezeted képtelen feldolgozni. A benned lakó kurioz utat akar magának törni.

Aurora felvonta a szemöldökét, mire Nathaniel csak elmosolyodott.

– Ne mondd azt, hogy azt hiszed Drigion csak azért akar téged, mert kivételes szépség vagy – simította meg gyengéden az arcát. – Sokat gondolkoztam ezen, és arra jutottam, hogy te harcosként és nőként is kellesz neki.

Mielőtt Aurora bármit is mondhatott volna, Valery halkan megszólalt.

– Valamit eltitkoltam előletek…

– Mégis mit? – vonta kérdőre döbbenten Theodor.

– Auroráról szól egy jóslat, igaz nem tudom, mi áll benne. Te leszel az egyik leghatalmasabb kurioz, és a Lettalionhoz is van valami közöd. Lehetséges, hogy nem csak az erőd rohamos növekedése miatt szenvedsz, hanem az is közrejátszhat, hogy a közelben van a kő.

– Te ezt honnan tudod? – kérdezte érdeklődve Nathe.

– Egyszer kihallgattam anya és Leo beszélgetését – motyogta zavartan.

Aurora nem reagált semmit, csak elgondolkozva dőlt neki szerelme mellkasának. Ha csak a fele igaz annak, amit Valery és Nathe mondott, akkor tényleg iszonyatos nagy bajban van.

– Nem hagyom, hogy... – morogta Nathe dühösen, miközben átölelte a lány derekát.

– Nem lesz semmi baj szívem – szorította meg biztatóan a kezét Aurora, holott tisztában volt, hogy nagy valószínűséggel a kijelentése ellentéte fog teljesülni.

Nathaniel gyengéden elmosolyodott, majd mit sem törődve a többiekkel, egy szenvedélyes csókkal pecsételte a lány mondatát.

Aurora boldogan viszonozta az édes tevékenységet, és nem foglalkozott unokatestvérei színlelt öklendezésével és felháborodott torokköszörüléseivel.

– Valami a torkodon akadt? – pillantott Valery-re, mikor elhúzódott a fiútól.

A lány erre csak megforgatta a szemét, majd elvigyorodott.

– Mi lenne, ha tovább mennénk? – kérdezte Theo.

– Szerintem meg, jobb lenne, ha pihennénk egy kicsit – mormolta Nathaniel, miközben Aurorát bámulta.

– Nathe, nincs semmi baj, induljunk – mosolygott rá erőltetetten a lány.

A fiú olyan közel hajolt, hozzá, hogy az orruk hegye összeért.

– Ne hazudj nekem!

– Te meg lépj hátrébb, mielőtt leharapom az orrodat – mosolyodott el Aurora. – Menjünk tovább!

Szerelme mogorván, de bólintott, majd játszva a sértődött kisfiút Valeryvel az oldalán el is indult. Ez egyáltalán nem zavarta Aurorát, amúgy is váltani akart pár szót Theodorral.

– Muszáj valamit tennünk, különben megőrülök – szólalt meg halkan a lány, mikor hallótávolságon kívülre értek társaik.

– Tudom – mormolta Theo. – Mindhárman tisztában vagyunk azzal, hogy a fájdalmad szinte elviselhetetlen. Próbálod elrejteni, de képtelen vagy rá.

– Meg fogom ölni Drigiont, ez mind miatta van – sziszegte összeszorított fogakkal Aurora.

Az idő előrehaladtával egyre nőtt benne a megvetés, melyet a férfi iránt érzett.

Ha nem rabolta volna el Lisbeth-éket, akkor már áteshetett volna a Fracturán, és nem lennének fájdalmai.

– Ne hagyd, hogy a dühöd irányítson – sóhajtott fel idegesen Theodor.

– Miért is ne?

– Mert így meggondolatlanul fogsz cselekedni, ami akár az életedbe, vagy a többiekébe is kerülhet. Aurora, legyen tiszt a fejed, mert olyan erő birtokában állsz, amit, mint te is tudod iszonyatosan nehéz kontrollálni és irányítani. Ha esetleg valaki mondjuk, közülünk elkap az egyik igen rossz pillanatodban, akkor annak végzetes következménye is lehet.

– Fáj, iszonyatosan! Jelen pillanatban is szinte elviselhetetlen. Egyedül azért nem sírok, mert valamilyen szinten megszoktam a terhelést a gyakorlások közben.

Theo hirtelen magához húzta a lányt és szorosan megölelte. Aurora először meglepődött, de pár pillanattal később boldogan viszonozta a mozdulatot.

– Komolyan nem tudom, hogy mihez kezdenék nélkületek – sóhajtotta a lány.

– Mindig számíthatsz ránk, bármi legyen! – ígérte meg Theo.

Miután elhúzódtak egymástól két türelmetlen szempárral találták szembe magukat.

Aurora nem akart magyarázkodni, egyáltalán nem volt ereje hozzá. Iszonyatosan fáradtnak érezte magát. Az alváshiány és a folytonos idegeskedés leszívta teljesen. A lelke legmélyén nem hitte el, hogy sikerülhet megmenteni szeretteit. Rettegett a tudattól, hogy elveszíti őket.

Elhatározta, ha nem válik be a terve, akkor megadja Drigionnak azt, amit akar. Bár a tudat, hogy elhagyja Nathanielt, megőrjítette.

Ha ez bekövetkezne, vajon gyorsan tovább lépne? Biztos, hogy találna egy ezerszer jobb lányt, aki igazán megbecsüli, és nem bánik vele ilyen szemét módon. Nathe nagyon figyelmes, udvarias, kedves, jóképű fiú, a nők álma, szóval butaság lenne azt gondolni, hogy cölibátust fogadna és egy zárdába vonulna.

– Min merengsz?

Aurora ijedten kapta fel a fejét, és nagy szemekkel nézett Nathanielre. Érezte, ahogy az arca forrósodni kezd, az elmebeteg gondolatai miatt.

– Én csak… – dadogta zavartan.

– Miért van egy olyan érzésem, hogy még véletlenül sem arról fantáziáltál, ahogy liliomtiprást követek el rajtad? – kérdezte fancsali képpel a fiú.

Aurora nem mondott semmit, csak összeszorított a száját és a földet bámulta mereven.

– Mi a baj angyalom? – kérdezte óvatosan.

– Egyszerűen csak elgondolkoztam azon, hogy mi lenne, akkor, ha nem lenne más megoldás, minthogy feladom magam Drigionnak – motyogta az orra alatt a lány, és érezte, ahogy a gyomra összeszorul, és a hideg végigfut a hátán.

– Kérlek még a csíráját is irtsd a gondolatnak a gyönyörű kobakodból! – nyögte kétségbeesetten Nathe, miközben a két tenyere közé fogta a lány arcát.

Ahogy pillantásuk találkozott Aurorában tudatosult, hogy megtalálta a helyét a világban. Életében először nem érezte magát elveszett kislánynak, aki nem találja a hazafelé vezető utat. Igaz az erdő kellős közepén álltak, mégis, mintha hazaért volna. Nathe jelentette számára az igazi biztonságot, bármi történjék is rá örökké számíthatott.

A sós könnyek váratlanul bukkantak elő, és folytak végig orcáján. Nem akarta visszatartani a sírást, rádöbbent arra, hogy Nathaniel előtt nem kell szégyellnie az érzéseit.

– Szeretlek – suttogta a lány mosolyogva, majd még mielőtt bármit is mondhatott volna Nathe, ajkát az övére tapasztotta.

– Nem hagyom, hogy elvegyenek tőlem. Érted? – nézett rá szigorú szemekkel Nathaniel, mikor elhúzódtak egymástól.

– Értem – sóhajtott fel a lány.

– Segítsek újra megtanulni járni? Vagy magatoktól is sikerülni fog elindulni? – kiáltotta türelmetlenül Valery.

– Persze, ha fordított helyzet lenne, akkor neki senki nem szólhatna be – morogta Aurora szem forgatva.

– Olyan aranyos vagy, amikor mérgelődsz – vigyorodott el Nathe, majd ujjaikat összefűzve elindultak Theoék után.

Ahogy előrehaladtak érzékelhetően egyre nehezebb volt a terep, ez pedig megállásra kényszerítette őket, ugyanis Valery kénytelen volt a tornacipőt túrabakancsra cserélni.

Persze nem fogadta el Auroráét, ami már rendesen be volt törve, neki a sajátja kellett, amit New Orleansban szerzett be. Aurora tudta, hogy irgalmatlanul fájni fog Val lába az új bakancs miatt.

De Valery senkire nem hallgatott. A rózsaszín lábbelijében gyönyörködött, mást nem látott.

– De, ha nekem lesz igazam, akkor úgy tarkón váglak… – sziszegte Aurora fenyegetően, majd továbbindult.

Egy óra elteltével már láthatóan fájdalmai voltak Valery-nek, amit erősen próbált leplezni.

Aurora csak a fejét csóválta és nyugtázta, hogy ismételten igaza volt. A taslival még várt, de már viszketett a tenyere. Unokanővérére már ráfért egy tanító jellegű ütés, régen agyalta már meg.

– Fáj a lábam! – nyögte Val nem sokkal később.

Aurora hirtelen hátrafordult, szemei összeszűkültek és nagy léptekkel unokanővéréhez sietett.

– Nos, vagy felveszed a betört bakancsomat, vagy elmondom mindenkinek, hogy mi történt azon az ominózus bulin!

Valery arcszíne hirtelen bíborvörössé változott és kék szemeiben ijedtség villant. Aurora tisztában volt azzal, hogy ez egy igen mocskos módszer, de más nem jutott az eszébe.

– A francba, hogy te mindenkiről tudsz mindent! – mordult fel Theodor.

Aurora vetett unokafivérére egy huncut pillantást, majd drámaian felsóhajtott.

– Ez nem igaz, mert erről a jómadárról nem tudok olyan sok mindent – intett szerelme felé.

– Majd idővel kicsim – kacsintott rá nevetve Nathe.

– Remélem is – mosolyodott el Aurora. – No, akkor felveszed? – vonta fel a szemöldökét.

– Igen – sóhajtott fel megadóan Valery.

– Szerencséd – kacsintott rá Aurora.

Amint megtörtént a cipőcsere gond nélkül haladhattak tovább.

– Srácok – szólalt meg Theo pár óra gyaloglás után bizonytalanul. – A térkép szerint megérkeztünk.

Elhagyván a sziklás térséget ismét fás területen kellett taposniuk a talajt.

Mindenki döbbenten pislogott ugyanis bármerre néztek csak az ég felé nyúló monstrumokat láttak. De házhoz hasonló építmény, vagy képződmény sehol sem volt.

– Talán az egyik fatörzsben lakik – vigyorodott el Valery, mire Aurora csak megforgatta a szemét.

– Biztos vagyok benne, hogy valami mágia van a dologban – motyogta Nathe és ahogy az utolsó szó is elhagyta a száját erős fény vakított el őket.

Aurora szemét érdekes mód nem bántotta olyan szinten, mint a többiekét, ezért látta, mikor egy női alak rajzolódott ki a nagy fehérségben és lassan közelített feléjük.

Mikor a fény elhalványult és a nő arca láthatóvá vált, felismerte rég nem látott nagynénjét. Mérges volt rá, de ez nem igazán látszott rajta. Csak rezzenéstelen arccal bámult a nőre, aki halványan elmosolyodott.

– Már vártalak titeket – mondta és a mosolya egészen kiszélesedett.

– Én…. – kezdte Theo, de Mirriana félbeszakította.

– Theodor, Valery, Nathaniel és Aurora.

– Még emlékszel a nevemre? – kérdezte gúnyosan Aurora.

– Ne ítélkezz Aurora! Sokkal többről van szó, mint amit hiszel. Ha bejöttök szerény hajlékomba elmagyarázok mindent, azt is, hogy miért tűntem évekre.

Aurora szemei összeszűkültek, de mikor látta, hogy társai egy kicsit sem értenek vele egyet, lassan bólintott és Nathaniel kezét szorongatva követte Mirrianát az ismét felvillanó fehér fénybe. 

23. A nyugalom a hosszú élet titka

Aurora szárnyalt, a fellegekben érezte magát. Igaz tudta, hogy nem szabad hagynia, hogy teljesen elterelje a fiúba figyelmét, de egy kis boldogságot megengedett magának.

Mint utólag kiderült Valery és Theodor kihallgatták az egész beszélgetésüket. Theo, a védelmező testvért játszva közbe is akart lépni, de Val nem engedte.

Még szerencse! Elég érdekes lett volna, ha Theodor, mint egy felajzott bika megzavarja őket egymás szájának a feltérképezésében. Igaz, nem csak a nyelveik simogatták egymást…

Aurora elpirult az emlék hatására. Ahogy a fiú, erős mégis gyengéd kezei a pólója alá csúsztak… ahogy testük egymáshoz simult.

– Min merengsz kicsim? – Nathe hangja rántotta vissza a jelenbe.

Ránézett a fiúra, aki ajkait egy huncut mosolyra húzta, melynek hatására, ha lehetséges még jobban elpirult.

– Semmin… semmin – dadogta zavartan.

A fiú egészen közel hajolt hozzá, miközben beszélt a szája a lány fülét súrolta.

– Mennyire vetkőztettél le? A boxert legalább rajtam hagytad?

– Na, de Nathe! – kiáltott fel vékony hangon Aurora, és zavarában azt sem tudta, hogy hova nézzen.

Szerelme hangosan felnevetett, majd szájon csókolta.

– Te azt csinálsz velem, amit akarsz. Ez a gondolataidra és a valóságra is vonatkozik – mormolta csillogó szemekkel.

– Én…

– Sziasztok! Mi a nagy helyzet? – furakodott közéjük Theo, ezáltal kénytelenek voltak elengedni egymás kezét.

Aurora észrevette, hogy unokafivérének nem igazán tetszik, hogy együtt vannak Nathaniellel. Bár ez elég érdekes volt, hiszen ő is azt akarta, hogy adjon egy esélyt a fiúnak. Egyáltalán nem értette, hogy mi történt, ezért elhatározta, hogy a legközelebbi pihenőnél kifaggatja Theodort.

~*~

– Miért van egy olyan érzésem, hogy több dolgot is elhallgatsz előlem?

Theodor ijedtében majdnem eldobta a térképet, és emiatt olyan szemekkel nézett Aurorára, mintha megette volna a vacsoráját.

– Nem tudom, hogy miről beszélsz – rántotta meg végül a vállát a fiú.

Aurora csak elmosolyodott és letelepedett unokatestvére mellé.

– Ha nem mondod el, hogy mi van, akkor világgá kürtölöm, hogy mi történt 2008. július 24-én – nézett rá nagy ártatlan szemekkel.

Theo lélegzete láthatóan elakadt, és a szemei is kigúvadtak az ijedtségtől. Aurora tudta, hogy eltalálta az egyik leggyengébb pontját. Nem igazán akarta soha felhasználni ezt ellene, de nem adott más lehetőséget neki. Még a veréssel sem ért el volna ilyen hatást, pedig ügyesen tud bunyózni, viszont Theodornak nagy a fájdalom faktora.

A fiú vett egy mély levegőt és halkan beszélni kezdett.

– Én… szóval… Nem anyáék felé tartunk, hanem Mirrianához. Hadd mondjam végig! – emelte fel a kezét, mikor Aurora szólásra nyitotta a száját. – Nem rohanhatunk a vesztünkbe. Drigion vár ránk, több száz kuriozzal. Nem emberekkel állunk szemben, Aurora. kuriozokkal, akiknek iszonyatos hatalmuk van, akik gondolkodás nélkül ölnek. Élve kell kihoznunk onnan anyáékat, és közben egyikünknek sem kellene meghalnia. Túlélnéd, ha bárkit is elvesztenél közölünk? Nem. Gondolkozz Aurora, mielőtt cselekedsz – tette a vállára a kezét unokafivére.

Aurora összerándult, de nem mondott semmit. Tudta, hogy igaza van Theodornak, de a hatalmas volt benne a bosszúvágy, így képtelen volt lemondani tervéről. Viszont jobb, ha ezt senki nem tudja.

– Nathanielt illetően pedig… a húgomként szeretlek, és bármilyen hím is akar bejutni a bugyidba, én ugrok – kacsintott rá, de a hangja az komoly volt.

– Hidd el, hogy egyelőre nem nyitom ki a kapukat – vigyorodott el Aurora.

– Ajánlom is – pillantott rá a szeme sarkából a fiú és figyelme visszaterelődött a térképre.

A következő percek csendben teltek, csak a tűz ropogását és az éjszaka hangjait lehetett hallani. Aurora kissé kezdett ideges lenni, ugyanis Nathaniel és Valery elég régóta távol voltak, pedig csak tűzifáért mentek. Fesztülten figyelte azt a pontot, ahol félórával azelőtt eltűntek az erdő sűrűjében.

Számolta a perceket, és ahogy telt az idő egyre jobban nőtt benne a rémület.

Mi van, ha elkapta őket egy gonosz lény? Vagy, ha Drigion csapdájába estek? Esetleg egy elmebeteg gyilkos darabokra tépte őket?

– Hol vannak már Valeryék? – kérdezte hirtelen homlokráncolva Theo.

– Nem tudom – morogta Aurora, és hirtelen felpattant, de nem volt túl jó ötlet, ugyani iszonyatos fájdalom hasított a fejébe. – Ááááááá! – kiáltotta kétségbeesetten, miközben térdre rogyott.

Theodor ijedten nyúlt utána és próbálta csitítgatni, de egy kicsit sem segített, sőt a fájdalom tovább növekedett.

– Végre bevallhatnád, hogy eltévedtünk! – mordult fel Valery, mire Nathe, csak kétségbeesetten megvakarta a fejét.

– Persze, pont ilyenkor nincs kéznél mobil – sóhajtotta csalódottan a fiú, majd felnézett az égre.

– A francba is már! Itt fogunk megrohadni! Auroráék csak az oszló tetemeinket találják meg! Istenem Nathe, nem akarok meghalni! – sírta el magát Valery, mire a fiú átölelte a vállát.

– Először is, nyugodj meg! Másodszor, nem lesz semmi baj! Visszatalálunk, csak ne pánikolj, mert azzal csak rontasz a helyzeten. Vegyél két mély levegőt, majd gondoljuk át, hogy mit tegyünk – suttogta nyugtató hangon Nathe.

– De mi lesz velünk? És anyáékkal? Mindennek vége! – kiáltotta kétségbeesetten.

Nathanielnek nem kellett sok, hogy elkezdjen üvöltözni a lánnyal, de tudta, hogy azzal csak rontana a dolgon. Egyáltalán nem akarta, hogy Val ájulásig hergelje magát.

Biztos volt benne, hogy szerelmének már feltűnt, hogy jó ideje távol vannak. Nem tetszett neki a gondolat, hogy a lány a keresésükre induljon, még ha Theoval karöltve is. Minél előbb vissza kellett jutniuk a táborhelyre.

– Senki nem fog meghalni! Hagyj egy kicsit gondolkozni – nézett a lányra kérlelően.

Val aprót bólintott, és a fiú tanácsát megfogadva mély levegőket vett.

– Nos… Nagyjából tíz percet gyalogoltunk nyugat irányába… Az meg mi? – kérdezte döbbenten Nathe, mikor észrevette, hogy világít a lány zsebe.

– Csak a telefonom… – motyogta Valery döbbenten, majd elvigyorodott. – Totál elfelejtettem, hogy nálam van.

– Nagyjából 3 perccel ezelőtt említettem, hogy milyen jól jönne egy mobil, de nem baj! Örülök, hogy figyelsz rám basszus! – morogta a fiú idegesen. – Amúgy hogy töltöd? – tette hozzá kíváncsian.

– Ne harapd le a fejem, teljesen kiment a fejemből, hogy a zsebemben van! – emelte fel sértődötten az orrát Valery. – Hordozható töltő – rántotta meg a vállát hetykén.

Nathaniel megrázta a fejét, majd égnek emelte a szemét. Tisztában volt azzal, hogy Val egy szétszórt bohókás lány, de hogy ennyire…

Hirtelen oldalra kapta a fejét, ugyanis közeledő léptek zaja ütötte meg a fülét. Valeryt gyorsan a háta mögé tolta, és felkészült a legrosszabbra.

Lelki szemei előtt látta, hogy egy ocsmány lény fedi fel magát a sötétben, és gondolkodás nélkül rájuk támad.

A szíve a torkában dobogott, ahogy egyre hangosabbak lettek a léptek.

– Nathe… – suttogta rémülten Valery.

A fiú nem reagált, csak nyelt egyet, miközben várta közelgő végzetüket.

Aurora nem törődve az iszonyatos fájdalommal felpattant és a táskájához ment. Érezte, hogy történt valami Valeryvel és Nathaniellel.

– Mégis mit csinálsz? – kiáltott rá Theo dühösen.

– Megkeresem a többieket – közölte természetes egyszerűséggel.

Theodor menten felpattant, két hatalmas lépéssel átszelte a köztük lévő távolságot.

– Eszednél vagy? – ragadta meg a vállát erőteljesen.

– Pontosan. Igaz, majd széthasad a fejem annyira fáj, de tuti, hogy ezek ketten eltévedtek, szóval vissza kellene őket hozni.

Egy erőteljesebb mozdulattal lefeszítette a válláról a fiú kezét és egy zseblámpát dobott oda neki.

Theo még mondani akart valamit, de nem volt lehetősége. Aurora könnyed léptekkel indult el abba az irányba, amerre Valeryék indultak. Nem fordult hátra, hogy unokatestvére követi-e, ugyanis hallotta a lépteit.

Nem értette, hogy történhetett ez, hiszen Valery azért tudta, hogyan kell tájékozódni az erdőben. Persze, ha úrrá lesz rajta a pánik, akkor a saját nevét is elfelejti. És természetesen mást hibáztat, a saját baklövése miatt.

Szegény Nathaniel… Biztos pattanásig feszülnek az idegszálai. Az biztos, hogy Val elég nehéz eset, szép szavakkal nem is lehet rá igazán hatni. Lisbeth-nek is sokszor meggyűlt vele a baja, főleg, mikor elkezdődött a fiúzós korszaka. Csak úgy engedte el bárkivel is, ha Aurora vele tartott. Természetesen ez Aurorának nem volt túlságosan ínyére, és általában inkább megnézett egy filmet a moziban, amíg unokanővére nyáladzott az aktuális pasijával.

Már majdnem elmosolyodott, mikor is fájdalom járta át egész testét. Egy pillanatra muszáj volt megállnia, hogy összeszedje magát, de mikor látta, hogy Theo rögtön segíteni akar neki tovább indult. Nem foglalkozott a kínnal, erősnek kellett maradnia, különben szétesett volna az egység.

– Aurora…

– Nem számít – sziszegte összeszorított fogakkal.

– De… - kezdte a fiú, viszont Aurora éles hangon félbeszakította.

– Ha el mered mondani neki, én megnyúzlak!

– Oké-oké, befogtam – emelte fel védekezően a kezeit Theodor.

Ahogy egyre mélyebbre értek az erdőben, Aurorában úgy nőtt a feszültség. Átkozta magát azért, hogy nem ő indult el fát gyűjteni. Akár csukott szemmel is képes lenne tájékozódni, bármilyen idegen is a hely.

– Arra vannak – mutatott észak felé Theo.

– Honnan tudod?

– Egy kismadár csiripelte – kacsintott rá nevetve, mire Aurora elvigyorodott.

– Mi lenne velem nélküled? – kérdezte nagyot sóhajtva a lány, miközben elindult a megfelelő irányba.

– Véged lenne! – jelentette ki a fiú magabiztosan.

– Így van! – bólogatott hevesen Aurora.

Nem kellett sokat menniük és meg is hallották társaik beszélgetését. Persze Valery hangjából tisztán ki lehetett venni a pánikot, Nathe viszont teljesen nyugodt volt, jól kezelte a helyzetet.

Ahogy közelebb értek hirtelen elhallgattak, Aurora pedig tudta is, hogy miért. Ellenségnek hitték őket, ami érthető is volt.

Aurora halványan látta Nathe férfias testének körvonalait, és azt is ki tudta venni, hogy támadó pozíciót vett fel. Olyan volt, mint egy zsákmányra váró puma. Persze ő szexi volt, és igen csak izgató…

– Össze ne tojjátok magatokat! - kiáltotta el magát Theodor.

Ahogy kiléptek a bokrok közül két igen dühös szempárral találták szembe magukat. Aurora, hogy enyhítse Nathe haragját átölelte a nyakát és egy apró csókot lehelt ajkaira.

– Előbb is jelezhettetek volna, hogy ti vagytok azok – mormolta a fiú bosszúsan.

– Igen ám! Nem kellett sok, hogy Nathaniel elé álljak, és megvédjem! – tette hozzá Val égbeemelt orral.

– Na, azt megnéztem volna – motyogta tűnődve Theo.

– Most úgy csinálsz, mintha nem védeném meg a hozzám közelállókat! – kiáltott fel sértetten nővére.

Aurora csak mosolygott unokatestvérei évődésén, mondjuk nem tudott sokáig rájuk figyelni, ugyanis szerelme karjai dereka köré tekeredtek, majd szorosan magához húzták.

Mielőtt egy pillanatig és élvezhette volna a fiú ölelését, a fájdalom ismét kitárta szárnyait, és magával ragadta őt.

Nem sikított, nem mondott semmit, csak összeszorította a fogait és arcát Nathe mellkasába fúrta.

– Mi a baj kicsim? – kérdezte Aggódó hangon Nathaniel.

– Semmi – suttogta rekedtesen Aurora.

Nem akart gyengének és sebezhetőnek látszani, nem hagyhatta, hogy a fájdalom legyőzze őt, mint az elmúlt időszakban oly’ sokszor.

– Láthatóan szenvedsz! – tolta el óvatosan magától a fiú és aggódva mérte végig. – Mid fáj Angyalom?

– Semmi!

– Aurora…

– Fogd be Theodor! – kiáltott fel dühösen.

– Mondd el, hogy hol fáj! – csattant fel Nathe.

– Mindenhol! Érted? Mindenhol! A fejemben a legelviselhetetlenebb!

– Hogy segíthetek? – váltott rögtön lágyabb hangnemre a fiú.

– Nem tudsz segíteni – suttogta Aurora elkenődött hangon.

– Csak tudok valahogy – mormolta és óvatosan magához ölelte.

Ekkor már Theo és Valery nem voltak ott. Aurora nem aggódott, ugyanis tudta, hogy Theodor gond nélkül visszatalál a táborhelyre.

Ha gond lenne a tájékozódással – ami kizárt dolog -, akkor az állatokat hívná segítségül. Nagyon hasznos képességgel rendelkezik. Persze nem volt könnyű megtanulni használni, hiszen rengeteg koncentrációt igénylő kuriozum. Mondjuk ez Valery képességére is igaz. Nem túl könnyű tárgyakat reptetni a puszta gondolattal.

De, ha őszintének kell lennie, bármit megadna azért, hogy cseréljen velük. Nem túl jó dolog, ha az ember olyan kuriozum birtokában van, amivel akár a szerelmét is megölheti.

– Értsd meg Nathe, hogy nem tudsz segíteni! – mondta Aurora, jóval élesebben annál, mint ahogy szerette volna.

Bocsánatot akart kérni, de képtelen volt megszólalni, túlságosan is feldúlt volt.

– Sajnálom, Angyalom, én csak aggódom érted – suttogta és arcát a lány hajába fúrta. – Szeretlek – tette hozzá alig hallhatóan.

– Tudom, én is szeretlek. 

22. Érzelmek

Az egész világ úgy forgott, mintha egy kétszáz lóerős motor hajtaná. Aurora iszonyatosan szédült, és hiába küzdött az érzés ellen, csak egyre rosszabb lett. Nem érzett mást a külvilágból csak az elviselhetetlen mozgást, amitől a gyomra is felfordult.

Nem emlékezett másra, csak Theo vicces beszólására, majd az elviselhetetlen fájdalomra. Olyan kín söpört végig a testén, mintha elevenen dobták volna a tűzbe. Lángnyelvek nyaldosták a bőrét, az izmait, a koponyáját… Halálért könyörgött, de végül nem kapta meg. Csak hirtelen abbamaradt minden, és nem maradt más csak a sötétség. Ki tudja, hogy mennyi idő telhetett el, mikor a képzeletbeli tornádó magával ragadta.

Abban biztos volt, hogy egyik sem tartozott a legkellemesebb dolgok közé. Ezerszer jobb dolga is lett volna annál, hogy ájultan feküdjön és szenvedjen. Mondjuk csókolózhatott volna Nathaniellel is.

Igen, határozottan kellemesebb tevékenységnek ítélte meg a fiú ajkainak ízlelgetését, testének felfedezését, vágyainak kimutatását és megvalósítását.

Nem volt már értelme tagadnia a dolgot. Visszavonhatatlanul beleszeretett a fiúba. Bár, ha bevallja érzelmeit, akkor visszafordíthatatlan lavinát indít el, ami mindent elsöpör.

Mikor Lara sóvárgó pillantásával méregette Nathanielt, szíve szerint puszta kézzel tépte volna darabokra. Nem elég, hogy egy utolsó áruló lotyó, még a tökéletes pasira is rá akar hajtani. Nathe tényleg A Tökéletes. Kezdjük ott, hogy még mindig stabilan kitart az érzelmei mellett a rengeteg elutasítás ellenére. Tény és való, hogy nem szép dolog, de nem tehetett mást! Valami a tudatalattijában folyton figyelmeztette, hogy távol kell tartania magától, mert nagyon nem lesz jó vége. Biztos volt abban, hogy az elrejtett emlék az oka a dolognak, más magyarázattal nem tudott előrukkolni.

– Angyalom – hallotta meg a világ legszebb baritonját.

A szédülés lassan megszűnt létezni, és helyette a gyomrában érzett valami nagyon furcsát. Talán ezek azok a híres pillangók, melyekről Valery mesélt?

– Kérlek szerelmem, térj magadhoz!

Aurora érezte, ahogy az élet lassan visszatér a testébe, és ismét ura lesz önmagának. Bár nem biztos, hogy teljes egészében.

– Lecseréltél? – kérdezte tettetett csalódottsággal.

Ha hangja inkább hasonlított egy negyven éves dohányzó nőéhez, mint a saját lágytónusú altjához.

Nathe hangosan felnevetett, aminek köszönhetően Aurora szíve megremegett. Mondhatni zene volt füleinek… Soha nem gondolta volna, hogy ilyen hatással lesz rá a fiú nevetése. Ha valaki azon a napon, mikor Nathe megjelent az iskolában azt mondja neki, hogy ilyen érzéseket kelt benne, akkor a képébe röhögött volna.

– Soha Angyalom, soha! – lehelte érzelmekkel teli hangon. – Nyisd ki a szemed.

Aurora teljesítette a kérését és a fiú gyönyörű arcával találta szembe magát. Képtelen volt bármit is mondani, csak bámult rá, mint borjú az új kapura. Ő pedig csak megkönnyebbülten mosolygott.

Milyen szép is volt az a mosoly! Női szívek százait dobogtathatta volna meg, de mégis neki címezte, ő váltotta ki ezt belőle.

– Annyira aggódtam – mormolta, és gyengéden megsimította az arcát.

Ez rögtön magához térítette Aurorát, és úgy ült fel, mintha alulról szögekkel szurkálták volna. A meglepettségtől Nathe úgy hőkölt hátra, hogy guggoló helyzetből hirtelen ülőben találta magát.

– Aggódtál értem? – kérdezte óvatosan a lány.

Nathaniel vigyorogva bólintott, és magához akarta húzni Aurorát, de ő nem hagyta magát. Felpattant, és idegesen járkálni kezdett. Ez a reakció természetes volt tőle, hiszen visszagondolva a viselkedésére…

– Miért? Mindig olyan elutasító és szemét voltam veled. Nem érdemlem meg, hogy aggódj értem! Te olyan jó szívű vagy, szeretetteljes, kedves, oltalmazó, tökéletes... – hirtelen elharapta a mondatot, mikor rájött, hogy mit is mondott.

– Tökéletes vagyok? – kérdezte halkan Nathe, miközben feltápászkodott.

– Őőő… - Boldogságtól csillogó kék szemei egyszerűen megbabonázták Aurorát és ismételten torkán forrt a szó.

Tudta, hogy muszáj lenne mondania valamit, de egyszerűen képtelen volt szavakat formálni a szájával. Az agya teljesen leblokkolt hiszen végleg lebuktatta magát.

– Szóval? – vonta fel a szemöldökét Nathe, miközben lassan elindult a lány felé.

Aurora más lehetőség híján óvatosan hátrálni kezdett. Jól tudta, hogy nem menekülhet meg a fiú közelségétől, és ez be is bizonyosodott, mikor háta nekiütközött egy fának.

– Nathe… – lehelte remegő hangon.

Egy lépés választotta el őket, amit a fiú át is hidalt. A testük milliméterekre volt egymástól, ennek köszönhetően pedig Aurora vére felpezsdült. Érezte, ahogy a levegő hirtelen forrni kezd, a bőre pedig szinte lángolt. A fiú közelsége brutális hatást gyakorolt rá.

Nem mert ránézni. Tekintete a távolba meredt, és azon kezdett töprengeni, hogy merre lehetnek unokatestvérei. A helyzet persze mást kívánt volna, de bekapcsolt a vészjelző.

– Aurora…

A lány testén kellemes borzongás futott végig, ahogy meghallotta Nathaniel szájából a saját nevét. Egy pillanatra megjelent lelki szemei előtt, ahogy más helyzetben, teljesen más hangsúllyal ejti ki.

Meg is rémült a kéjes képzelgéstől.

– Szeretlek Aurora! És tudom, hogy te is szerelmes vagy belém, csak képtelen vagy belátni – nyögte kétségbeesetten.

Összepréselte ajkait és lehajtotta a fejét. Már belátta, de kimondani képtelen volt. Az a lavina annyira ijesztőnek hatott. Rettegett a változástól, iszonyatosan félt attól, hogy elront mindent, hogy bántani fogja Nathanielt. Nem élte volna túl, ha akár egyszer is elvesztette volna a fejét, mikor dühös volt rá.

Érezte, hogy a kétségbeesés könnyei kíméletlen módon folynak végig arcán. Képtelen volt visszatartani a sós cseppeket. Szíve szerint elfutott volna úgy, hogy hátra se néz, de nem tette. Nem lökte el magától a fiút… Csak hagyta, ujjait az álla alá csúsztassa, és gyengéd erőszakkal kényszerítse, hogy a szemébe nézzen.

Ahogy pillantásuk összefonódott megszűnt minden létezni. Drigion és a kegyetlenségei, a Kuriozok, a Lettalion, minden probléma elpárolgott arra a pár pillanatra és csak ők ketten maradtak az egész világon.

Aurora felemelte a kezét, majd gyengéden megsimította a fiú arcát. Nathe megfogta a lány kezét, majd lágyan belecsókolt a tenyerébe.

– Én… – kezdte Aurora, de rögtön el is harapta a mondatot, ahogy meglátta közeledni unokatestvéreit.

– Talán zavarunk? – kérdezte vigyorogva Valery.

– Pontosan! – jelentette ki Nathe dühösen és lassan elengedte Aurora kezét.

– Bocs haver, de meg kell védenem a fogadott húgom erényét is – veregette vállba Theo a fiút, és rákacsintott.

Aurora fülig vörösödött és Nathaniel pillanatnyi zavarát kihasználva Valeryhez sietett.

Nem nézett hátra, nem akarta látni a fiú reakcióját. Így is elég kellemetlen volt számára ez a helyzet.

– Bocsi, Theo ragaszkodott hozzá – húzta el a száját Val.

Aurora csak megrázta a fejét. Egyik fele örült annak, hogy megzavarták őket, a másik fele pedig őrjöngött dühében. De nem mondott semmit, csak segített Valerynek tüzet gyújtani.

~*~

Az egyik távolabb lévő tölgy törzsének támaszkodott, és a csillagok látványában gyönyörködött. Nem gondolt Nathe-re, sem a rájuk váró nehézségekre, egyszerűen csak elmerült a természet szépségében. Sokszor fordult már meg a fejében, hogy vajon mi lehet a csillagokon túl. Vajon a keresztények által oly’ sokszor emlegetett Mennyország? Elég érdekes lenne. A végtelen után lenne még valami. Nem hitt se a Mennyben, se Istenben. Nem volt miért, soha nem kapott rá semmi okot. ő csak is abban hisz, amit a saját szemével lát. Ha valaki felmutat neki valamilyen bizonyítékot Isten létezéséről, akkor fejet hajt előtte. De erre az idők végezetéig várhat.

– Min gondolkozol?

– Azon, hogy miért kell mindig megzavarnod az igen lényeges merengéseimet?!

Aurora megfordult és Nathe szexi félmosolya láttán a szíve félre vert egy ütemet. Tengerkék szemei pajkosan csillogtak, és akkor egész lénye izgalmat árasztott magából. A lány tudta, hogy nagy bajok lesznek, ha közelebb engedi magához.

– Maradj ott ahol vagy! – jelentette ki Aurora rekedtes hangon.

– Miért? – kérdezte Nathaniel és tett egy lépést a lány felé.

– Nathe, kérlek, ne gyere közelebb!

A fiú nem foglalkozott kérlelő szavaival. Pillanatok alatt ott termett előtte, és derekánál fogva magához húzta. Aurora úgy kapkodta a levegőt, mintha tíz perc után jött volna fel a víz alól. Nathe közelsége fullasztóan hatott rá, túl sok volt. Minden idegszálával érezte a fiút, nőiessége ismét kezdett éledezni és rimánkodott azért, hogy megkapja, ami jár neki.

Nathaniel egészen közel hajolt az arcához, emiatt elakadt a lélegzete, és szemei elkerekedtek a döbbenettől.

– Szeretlek – suttogta Nathe a lány ajkaira, majd lágyan csókolni kezdte.

Aurora nem viszonozta, egyszerűen leblokkolt. A gyengédség, amit a fiú ajándékozott neki a lelke legmélyéig hatolt. Foglyul ejtette őt és nem engedte.

A fiú abbahagyta a csókot, miközben mélyen a szemébe nézett.

Aurora tudta, hogy elérkezett az idő, itt a megfelelő pillanat…

– Szeretlek Nathaniel – suttogta és érezte, hogy az arca égni kezd.

Hihetetlen megkönnyebbülés száguldott végig a testén. Egyszerűen fantasztikus érzés volt kimondani ezt a mágikus szót. Tudta, hogy hatalmas kockázatot vállal ezzel, de már nem érdekelte. Végre az életben először önző volt. Csakis magára gondolt, a saját boldogságára.

– Aurora… Annyira, de annyira szeretlek – mosolyodott el boldogan Nathaniel, majd szenvedélyesen megcsókolta.

Aurora önfeledten viszonozta az édes tevékenységet, ha akarta volna se tudta volna megállni. A fal, melyet szíve köré épített végleg eltűnt. Tetszett neki a dolog, nagyon is tetszett neki. Ahogy teste a fiúéhoz simult, ahogy ajkuk összeért, nyelvükkel egymásét simogatták. Minden tökéletes volt.

– Ez csak egy álom, nem lehet valóság, ahhoz túlságosan is csodálatos – suttogta Aurora, mikor elhúzódott.

– Pedig ez a valóság kicsim – lehelte Nathe, és szemei úgy csillogtak, mint a legértékesebb drágakő.

Aurora pirulva dőlt a fiú mellkasának. Soha nem érezte még magát ennyire boldognak.

Nathe kissé eltolta magától, leült a fa tövébe, majd gyengéden az ölébe húzta. Aurora persze hagyta magát és készségesen simult a fiú ölelésébe.

– Az első találkozásunk óta erre várok – suttogta a fülébe Nathe.

– Hogy az öledbe üljek? – nevetett fel Aurora.

Nathaniel csak megforgatta a szemét és mosolyogva szájon csókolta a lány.

– Szóval azt mondod, hogy szerelem volt első látásra részedről? – kérdezte halkan Aurora.

– Őőő… nem mondanám. Csak mikor rád pillantottam azt hittem, hogy hallucinálok, olyan ronda voltál – húzta el a száját a fiú, mire Aurora egy felháborodott horkantás kíséretében vállon boxolta.

– Szívem, ez aztán nőies volt – nyögte Nathe, miközben, vállát simogatta.

– Megérdemelted! – húzta fel sértődötten az orrát.

– Jó, bevallom, hogy abban a pillanatban új értelmet nyert a gyönyörű szó jelentése – suttogta a fiú és arcon puszilta a lányt.

Aurora arcszíne hírtelen bíborvörössé színeződött.

– Azt inkább meg se kérdezem, hogy mik voltak a te első gondolataid rólam – nevetett fel Nathe halkan.

– Nos, igen… - vakarta meg zavartan Aurora a fejét.

Nem igazán akarta megosztani a fiúval azokat az undorító gondolatokat. Abban a pillanatban iszonyatosan szégyellte magát emiatt, de sajnos nem tudta megváltoztatni a múltat.

– Tényleg ennyire rossz volt a véleményed? Igaz érzékeltem, hogy nem kedveltél túlzottan, de nem hittem volna ilyen szinten utáltál – sóhajtott fel Nathe.

– Konkrétan undorodtam tőled – motyogta alig érthetően Aurora.

Nathaniel nem reagált semmit ez pedig iszonyatosan idegesítette a lányt. Tudta, hogy nem kellett volna megosztania vele. Hiszen pár perccel azelőtt éppen szerelmet vallott neki.

– És ebben a pillanatban ábrándultál ki belőlem… - suttogta letörten Aurora.

A fiú hirtelen két keze közé fogta a lány és mélyen a szemébe nézett.

– Soha, ismétlem, soha ne forduljon meg ez még egyszer a fejedben! Szeretlek Aurora, ez pedig nem fog változni amiatt, hogy undorodtál tőlem az első találkozásunkkor. Azóta már minden megváltozott szerelmem – mosolyodott el, majd gyengéden megcsókolta.

Aurora testét hihetetlen nyugalom szállta meg. Ahogy a fiú ajkai az övét simogatták a mennyekben érezte magát.

– Ehhez nagyon hozzá tudnék szokni – lehelte a lány, mikor elhúzódtak egymástól.

– Semmi akadálya szerelmem – vigyorodott el Nathe, és ismét Aurora szájára akart tapadni, de ő nem hagyta.

– Nem felejthetjük el a tényeket Nathe – sóhajtott fel fáradtan. – Ez a helyzet nem engedi, hogy elgyengüljek. Együtt vagyunk, de jelen esetben nem szentelhetem minden figyelmemet neked. Amíg nem végeztem azzal a mocsokkal, addig…

– Hogy tessék? Meg akarod ölni Drigiont? Na, álljunk csak meg egy pillanatra – vonta össze a szemöldökét a fiú. – Mikor vetted te ezt a fejedbe?

– Ó, már abban a pillanatban, mikor megláttam a nevét a levélen, amit a házban hagyott – mosolyodott el angyalian.

– Te nem vagy normális!

– Sose mondtam, hogy az vagyok – rántotta meg a vállát Aurora.

Nathe hitetlenkedve meredt újdonsült barátnőjére, aki holt nyugodtan viszonozta pillantását.

– Erre még visszatérünk, most inkább mással szeretnék foglalkozni – mormolta a lány ajkaira.

– Ha mesélsz a gyerekkorodról, akkor megcsókolhatsz – kacsintott rá Aurora.

– Ha most megcsókolhatlak, akkor mesélek a gyerekkoromról – kontrázott Nathe, de válaszra már nem adott lehetőséget.

Mohó hévvel falta Aurora ajkait, aki ismételten a felhők fölött lebegett.

Tudta, hogy nem tarthat sokáig ez az állapot. Nathaniel bármit is mond, bárhogy is próbálja szabotálni a tervét, végezni fog Drigionnal. 

21. Átok

A férfi elgondolkozva figyelte az elé táruló jelenetet. A kiválasztott gyönyörű arca eltorzult a fájdalomtól és satnya társai csak tehetetlenül térdeltek mellette.

Az ereje lassacskán túlnő gyenge emberi testén. Rövid időn belül túl kell esnie a szertartáson, különben felemészti őt a kuriozum.

Drigion dühösen csapott barakk típusú székének karfájára, miközben egy mély vadállatias morgás szakadt fel a torkából. Mindenképpen élve kellett neki a lány. Egy halottat nem tud az ember feleségül venni és világuralomra törni vele.

– Mester… – az egyik semmirekellő talpnyalója állt a nagy kétszárnyú ajtóban.

– Mi van? – kérdezte a férfi idegesen.

Mély dörmögő hangja oly’ rémisztően szólt, mintha maga a halál lenne. Zord, ámbár férfias külsejéhez tökéletesen passzolt. És persze a világ urának nem lehet lányos, nyávogós hangja.

– Az egyik fogoly… Leonardo… eltűnt – dadogta rettegve.

Drigion csak fáradtan felsóhajtott, és megdörzsölte lüktető halántékát.

– Te igen idióta, megmondtam, hogy adjátok neki folyamatosan az oldiát! A fiú láthatatlanná tud változni és képes átmenni a falon! Ha kijutott és elég erőt gyűjt, akkor a drága szeretteit is magával tudja vinni. Keresd meg Kristent, és szólj neki, hogy rögvest jöjjön ide!

– Igenis mester! – mormolta a férfi, majd elhagyta a termet.

Nem kellett sok, hogy Drigion Luke után vesse magát és apró darabokra tépje. Igen egyszerű dolgot bízott rájuk, és még azt sem voltak képesek rendesen elvégezni.

– Vadbarmok! – morogta idegesen, és csak azért, hogy megnyugodjon ismét Aurorát kezdte figyelni.

A lány fájdalma teljesen elmúlt, arca kisimult, de nem mozdult. Olyan volt, mintha csak békésen aludt volna. Szemkápráztatóan gyönyörű volt, bár egy tényező nagyon is bökte Drigion csőrét. Nathaniel pofátlan módon az ölébe húzta, és az arcát cirógatta.

A férfi majd’ felrobbant a dühtől és ismételten megfogadta, hogy hosszasan kínozni fogja a fiút, mielőtt végez vele. Mégis mit gondol, milyen joggal fogdossa az ő jövendőbeli feleségét? Túl sokat képzel magáról a srác, holott egy nyamvadt kis senki.

– Hívattál Mester? – hallotta meg Kristen hangját.

– Igen! Keresd meg Leonardot, még mielőtt újra kellene kalkulálnom mindent miatta. Nincs kedvem egy új tervet kidolgozni, ugyanis így tökéletesen sakkban tudom tartani Aurorát – mormolta az állát dörzsölgetve.

A lány nem mondott semmit, csak határozottan bólintott egyet, majd ott sem volt. Minden vezérnek szüksége van egy nyomkövetőre, ezt a szerepet pedig Drigionnál Kristen töltötte be.

– Muszáj megszereznem a lányt, a jóslatnak be kell teljesednie – sóhajtott fel idegesen.

~*~

Kate ijedten nyitotta ki a szemét, miután végighallgatta Drigion gondolatmenetét. Olykor áldásnak vette a gondolatolvasást, viszont volt olyan helyzet, amikor átokként tekintet rá. Még emberként csak gondolatfoszlányokat tudott elcsípni, de miután átesett a Fracturán olyan erőssé vált a képessége, hogy olyan szinten hallja az emberek gondolatait, mintha a sajátjai lennének.

Éppen emiatt rémítette meg ilyen szinten az, amit látott. Fogalma sem volt arról, hogy konkrétan milyen jóslatról volt, szó, de azt látta, hogy a húga nem éppen a megfelelő oldalon állna.

– Mit láttál? – kérdezte Lisbeth idegesen.

– Egy bizonyos jóslatra gondolt… - mormolta Kate tűnődve.

Liz hirtelen elsápadt, és ha Jackson nem kapja el, akkor a földön kötött volna ki. Kathleen sejtette, hogy nagynénje elfelejtett velük közölni valami igen fontosat.

– Lisbeth…

– Sajnálom Kate, hogy ennek pont most kell kiderülnie. Előbb el kellett volna mondanom nektek.

– Miről beszélsz? – kérdezte dühösen Kathleen.

– Egy jóslat szól Auroráról, már azelőtt megíródott, hogy a húgod megszületett volna. Igaz nem egészen voltak pontosak a Látók, de az biztos, hogy ő lesz a leghatalmasabb kurioz. És általa dől el az egész világ sorsa. Ha sikerül Drigionnak a maga oldalára állítania, akkor vége mindennek…

– Pontosan mi áll a jóslatban?

– Lux napján születni fog egy gyermek… - kezdte Jack, mivel Liz képtelen volt megszólalni. - … a lány fogja eldönteni minden élőlény sorsát. Szemeivel életeket ont majd ki, de ő dönti el, hogy kinek a parancsait teljesíti. A maga ura lesz, vagy a sötét oldal királynőjeként vet véget mindennek.

Ha a megfelelő utat választja Fényhozóként, akkor végleg elsöpörheti a rosszat a föld színéről, de ha rosszul dönt, akkor örök sötétséget hoz ránk.

Kate úgy szorította össze fogait, hogy majd’ eltörte az állkapcsát. Képtelen volt elhinni, hogy ezt nem mondták el nekik.

– Jól tudod, hogy a szüleid nem véletlenül haltak meg Kate. Egyikük sem akarta azt, hogy Drigion megszerezze Aurorát és a királynőjévé tegye.

– Ezt úgy mégis miért nem tudtátok előbb közölni? – kérdezte fogcsikorgatva a lány.

Liz nem mondott semmit, csak bűnbánó arccal meredt rá. Ez persze még jobban felidegesítette a lányt, de nem tett semmit, csak elfordította a fejét és kibámult az ablakon, mely elválasztotta őket a szabadságtól.

Legszívesebben őrjöngött volna, de tudta, hogy azzal nem oldana meg semmit. Csak azért, hogy megnyugtassa magát Leonardora gondolt.

Biztos volt abban, hogy sikerrel jár, még ha jelentősen vesztett is az erejéből annak az átkozott szernek köszönhetően.

Drigion biztos, hogy hosszasan fog szenvedni, ha végre kijutnak innen. Rengeteg vér tapad a férfi kezéhez, és a legtöbb áldozata nagyon közel állt Kate-hez. Kezdve a szüleivel, a nagybátyjával, barátaival…

És amit a húgával készül tenni. Nem ússza meg szárazon, abban biztos lehet. A bosszú brutális, de édes lesz…

Egymás után hihetetlen gyorsasággal kapkodta lábait Leonardo. Tudta, hogy minden pillanat számít, ugyanis Drigion emberi már a nyomában voltak.

Nem mert arra gondolni, hogy mit csinálnak a többiekkel, amíg ő nincs ott. De muszáj volt megszöknie, nem tehettek mást. Nem hagyhatta, hogy Auroráék annak a féregnek a közelébe kerüljenek.

Meg kellett volna akadályoznia, hogy elrabolják őket, de nem igazán tudott mit tenni, ugyanis álmokban támadtak rájuk. És, ami a legrosszabb elkábították őket, akkor tértek magukhoz, mikor már a zárt ajtók mögött voltak.

Drigion a kegyetlenségéhez képest civilizált volt. Nem egy patkányoktól hemzsegő cellába vetette Őket, hanem egy komplett lakosztályba. Még síkképernyős tévé is volt az egyik helységben.

De egyáltalán nem számított a kényelem. Egy nap sem hagyta, hogy elfelejtsék, foglyok. A kínzás nem maradt el.

Leo hirtelen megtorpant, ugyanis idegen hangok ütötték meg a fülét.

A következő pillanatban már az egyik vastagabb fa törzsében lapult és tehetetlenül várta, hogy az idegenek odaérjenek.

Túl gyenge volt ahhoz, hogy elmeneküljön, a láthatatlanságát is alig tudta megtartani. 

– Leonardo! – hallott meg egy hátborzongató női hangot. – Nincs értelme elbújni szépfiú! Úgy is megtalállak!

A szíve a torkában dobogott, levegőt sem mert venni. Ha elkapják, akkor mindennek vége. Auroráék még nem kuriozok, nincs elég erejük Drigion seregével szemben.

A kétségbeesés hihetetlen gyorsasággal söpört végig a testén, ugyanis érezte, ahogy az erő elpárolog belőle, és teste visszanyeri az eredeti formáját. Biztos volt abban, hogy Drigion egy nyomkövetőt küldött utána, szóval így esélye sem volt.

– Érezlek Leo, ne lapulj tovább. Mondták már, hogy iszonyatosan finom illatod van? Egészen izgató. A feleségeddel talán meg tudnám beszélni, hogy adjon kölcsön pár éjszakára – Kristen hangja hirtelen kéjesre váltott.

Még mit nem! Tudod, mit kapsz te… - morogta magában Leo.

A következő pár másodpercet követően túl nagy lett a csend. Még az éjszaka megnyugtató zaját sem lehetett hallani, mintha kiirtottak volna minden élőlényt az erdőben.

– Megvagy! – jelent meg hirtelen Leo előtt a nyomkövető.

– Ugye tisztában vagy azzal, hogy nem győzhettek? – köpte megvetően a szavakat Leonardo.

– Ugye tisztában vagy azzal, hogy nem érdekel a véleményed? – kérdezte nevetve a lány, majd meglendítette a karját és Leo körül elsötétült a világ.

20. Na, de tanárnő!

Aurorát nem érdekelte semmi. Se a szúnyogok csípése, se az undorító bogarak jelenléte – ami normál körülmények között kikészítette volna -, se az olykor méteres aljnövényzet… se Valery nyafogása.

Az elmúlt két napban nem lehetett mást hallani csak a lány szinte elviselhetetlen hisztijét. A két fiú már könyörgött Aurorának, hogy tegyen eleget Val kívánságának, de egyszerűen hajthatatlan volt. Értékes időt veszítettek a new orlinsi kiruccanásukkal, és be kellett hozniuk a lemaradást. Aurorának nem volt kedve kioktatni unokanővérét, ezért minden egyes kérdésére csak egyszavas választ adott, ami természetesen iszonyatosan idegesítette Valeryt.

–  Nem!

– De Aurora, iszonyatosan fáj a lábam, képtelen vagyok tovább menni!

– Kérdezd meg...

– Menj a francba!

Aurora csak égnek emelte a szemét, nem akart semmit reagálni Valery gyerekes megnyilvánulására.

Tisztában volt azzal, hogy az acél ajtó kinyitása rengeteg energiájába került, de azért viselkedhetett volna felnőtt módjára is. Olykor úgy érezte, hogy Valery nem a húszhoz közelít, hanem inkább a tízhez.

– Aurora, te valami mutáns izé vagy, aki tökéletesen el tudja rejteni a fizikai és lelki kimerültségét, de tudom, hogy téged is megviselt az erőd használata. Legalább egy órára álljunk meg.

– Valerynek igaza van – bólintott Theo és Nathaniel is helyeslően rázta a fejét.

– Árulók – morogta Aurora, de azért ledobta a táskáját az egyik fa tövébe.

– Éhes vagyok – sóhajtott fel Val, mikor törökülésben elhelyezkedett unokahúga mellett.

– Ne rám nézz, hanem az öcsédre – emelte maga elé védekezően kezeit a lány.

Theo, aki kényelmesen elfeküdt a puha avaron épphogy csak felemelte a fejét, és egy fáradt sóhaj hagyta el a száját. Érezhető volt, hogy nem szívesen használja a képességét vadászatra, de sajnos a szükség nagyúr. A készleteik kifogytak és a kis kitérő miatt nem volt lehetőségük pótolni a hiányt.

– Rendben – motyogta, de még mielőtt bármit is csinálhatott volna rázkódni kezdett az a bokor, ami közvetlenül Aurora jobbjánál volt.

Mindenki feszülten várta, hogy mi fog történni. Aurora felállt magával húzva Valeryt is, és lassan a fiúkhoz hátráltak, akik már szintén talpon voltak.

Talán túl erősen szorította Val csuklóját, ugyanis a lány kétségbeesetten felszisszent, és ugyanabban a pillanatban egy ismerős alak sétált ki a levelek sűrűjéből.

Rövid szőke haja dögös kuszaságban ölelte körbe bájos arcát. Telt ajkai lágy mosolyra húzódtak, jég kék szemei játékosan csillogtak.

– Ms. Mack? – Aurora hangja egészen elvékonyodott a döbbenettől.

Társai döbbenetét is érzékelte, ugyanis hallotta, ahogy elakad a lélegzetük. Ez természetes volt, hiszen egyikük sem gondolta volna, hogy az isten háta mögött kettővel fognak találkozni az egyik tanárnőjükkel.

Aurora sejtette, hogy a nő nem ember, ugyanis a szemei lassan átszíneződtek és türkizkéken kezdtek izzani.

Vajon hányan vannak még benne ebben az őrületben?

– Szólítsatok csak Larának – a mosolya egészen kiszélesedett.

– Kinek az oldalán állsz Lara? Ellenség vagy barát vagy? – kérdezte Theo miközben maga mögé tolta a döbbenettől még mindig dermedt nővérét.

– Theodor… szerinted nem végeztem volna már veletek, ha ellenség lennék? – kérdezte nagyot sóhajtva.

A hó ismételten szállingózni kezdett és a levegő is rohamosan hűlt.

Nathaniel Aurora vállára csúsztatta a kezét és mellé lépett.

– Szóval te csináltad a hóvihart? – kérdezte mogorván a fiú, mire abbamaradt a fagyos pelyhek hullása és a hideg is tovaszállt.

– Pontosan – kacsintott rá, mire Aurorában furcsa érzelmek kezdtek körvonalazódni.

– Miért? – kíváncsiskodott tovább Nathe.

Lara olyan szemekkel mérte végig, mint a hotelban a portás csaj, ennek köszönhetően Aurora számára teljesen érthetetlen okból kifolyólag a fiú derekára csúsztatta a kezét.

Nathe egy pillanatra megdermedt, de a következő másodpercben már óvatosan közelebb húzta magához Aurorát. A lány látta, ahogy unokatestvérei csak mosolyognak az orruk alatt, de azt is észrevette, hogy Larának egyáltalán nem tetszett a dolog.

– Mert Drigion a közeletekben ólálkodott – mormolta elgondolkodva. – Nálatok van a Lettalion? – kérdezte hirtelen csillogó szemekkel. 

– Nincs – válaszolt Aurora óvatosan.

– Ha megtaláltátok adjátok át nekem, elviszem az Ősöknek.

Aurora észrevette, hogy egy pillanatra elsötétül a nő arca, ebből pedig rögtön rájött arra, hogy nem az ő oldalukon áll.

– Jobb, ha mi visszük el Luxanba – válaszolt Aurora mosolyogva, de érezhető volt a hangján a fenyegető él.

A többiek egyáltalán nem értették a lány hirtelen hangulatváltozását.

– Ne légy féltékeny Aurora - suttogta a fülébe Nathe.

A lány testén kellemes borzongás futott végig, majd Lara szikrázó kék szemébe nézett és hangosan, hogy mindenki hallja beszélni kezdett.

- Ez nem féltékenység Nathaniel. Lara Mack egy kicsit sem áll a mi oldalunkon. A Lettalionnal egyenesen Drigionhoz menne, majd ezek után engem is oda rángatna. Emlékszem rád kiskoromból. Jóban voltál anyáékkal, és akkor is pont ilyen szép és fiatal voltál, szóval már átestél a szertartáson. Teljes jogú kurioz vagy, azaz a hatalmad már a maximumot is elérte. De azelőtt megölnélek, mielőtt kettőt pislognál. Szóval mondd el, hogy miért pártoltál át ahhoz a mocskos féreghez.

– Hogy jöttél rá? – kérdezte miközben gonosz mosolyra húzta a száját.

– Felismerem a gonoszt – közölte hidegen Aurora.

– Mert te magad is gonosz leszel? – vonta fel a szemöldökét figyelmen kívül hagyva a lány kárörvendő megjegyzését.

Nathe izmai megfeszültek, Theo halkan felmordult, Valery száját pedig egy igen cifra káromkodás hagyta el.

– Minden fejben dől el drágám. Gyilkos vagyok, de nem fogok annak a seggfejnek az oldalán harcolni. Soha!

– Hiszen te magad vagy Lucifer…

– Fényhozó – suttogta döbbenten Nathaniel.

Aurora egy pillanatra lehunyta a szemét, elmosolyodott, majd mikor kinyitotta mindent vörösben látott. Nem nézett Lara szemébe, még nem.

– Lucifer egy bukott angyal. Fellázadt Isten ellen, az ő döntése volt, saját akaratából tette az egészet. Ebből kifolyólag, nekem is van választásom. Bukott angyal leszek, vagy megtartom a szárnyaimat. És már az első gyilkosságom után döntöttem. Amúgy meg csak annyit, hogy nem hiszek Istenben – suttogta, majd pillantása találkozott a nőével.

~*~

– Ezt most miért kellett? – kérdezte óvatosan Theo.

Másfél óra csendben töltött gyaloglás után ő vette legelőször a bátorságot, hogy megszólaljon. Mindhármukat sokkolta, hogy Aurora milyen könnyedén végzett a nővel.

Aurora megállt és vett egy mély levegőt.

– Lehet, hogy kegyetlenségnek tűnik, amit tettem, de rá kell ébrednetek arra, hogy ez nem játék. Itt a szeretteink, barátaink, ismerőseink életéről van szó. Ha sokan állnak Drigion oldalára, akkor esélyünk sincs a győzelemre. Ti meghaltok, én meg mellette fogok sínylődni örökre. Ezt akarjátok? Vagy végre felfogjátok, hogy nem kalandtúrára jöttünk?

– Aurora – lépett mellé Nathe és gyengéden megsimította az arcát.

– Ne – suttogta fáradt hangon és tovább indult.

Iszonyatosan fáradtnak érezte magát, és az egész világgal tele volt a hócipője. Nem elég, hogy elrabolták őket, kiderül a tanárnőjükről, hogy egy őrült Drigion követő, és még utat is tört magának a Nathaniel iránt érzett szerelme. Szíve szerint világgá ment volna, de sajnos nem tehette, mert akkor cserbenhagyta volna társait és elrabolt szeretteit.

Szinte felőrölte Nathanielt a tehetetlenség. Mindent megtett volna az előtte sétáló lányért, akár a Holdat is iderepítette volna neki, de akkor képtelen volt bármit is csinálni. Aurora elutasítása puskagolyógént száguldott keresztül a szívén. Kezdett reménykedni, hogy végre magának is beismerte, hogy érez valamit iránta, de az iménti viselkedése alapján, azaz aprócska sugár is kihunyt.

Legutolsó csókjuk emléke még elevenen élt emlékeiben. Száján ott érezte Aurora puha ajkainak simítását, testé továbbra is égett a lány gyengéd érintéseitől. Nehéz volt leküzdenie a vágyat, hogy menten leteperje, de mivel nem akart rontani az esélyein, muszáj volt.

– Ne add fel – szólalt meg halkan Valery.

– Nehéz kitartani, ha csak elutasítást kap az ember.

– Ne mondd ezt! Jól tudod, hogy szerelmes beléd, hiszen nem egyszer engedett a kísértésnek – mosolygott rá biztatóan a lány.

Nathe bánatosan felsóhajtott és beletúrt kócos sötétszőke hajába.

– Te nem láttad egyszer sem az utána érkező hidegséget a szemében. Olykor a vér is meghűl az ereimben a pillantásától. Mondjuk az tény és való, hogy valamikor pedig pasi létemre szinte elolvadok tőle. Azok a zöld szemek, a csókra termett ajkai… Istenem. Megőrülök, ha hamarosan nem látja be, hogy nekünk együtt kell lennünk.

– Türelem Nathaniel. Már tudja, hogy egy bizonyos emlék ki lett törölve a fejéből. Talán ez az érzés gátolja meg a közeledésben.

– Szóval szerinted, ha visszakapja élete egyik legborzalmasabb emlékét, akkor belátja, hogy szerelmes belém? – vonta fel Nathe a szemöldökét és érdeklődve nézett Valeryre.

A lány pirulva fordította el a fejét és kétségbeesetten felnyögött.

– Aurora, jól vagy? – hallották meg Theodor ijedt hangját, mire mind a ketten megtorpantak.

Aurora térdre rogyott, majd pillanatokkal később az oldalára dőlt és egy vérfagyasztó sikoly hagyta el ajkait.

Nathe szíve félrevert egy ütemet, és semmivel sem törődve a lányhoz rohant. Táskáját ledobta és Aurora mellé térdelt. Szemei zárva voltak, gyönyörű arca pedig fájdalmas grimaszba torzult.

– Mi történt? – szegezte a kérdést dühösen legjobb barátjának.

– Én… Fogalmam sincs! – tárta szét karjait kétségbeesetten. – Az egyik pillanatban még a hülyeségemen nevetett, a másikban már görnyedve térdelt.

Nathe olyan erősen szorította össze fogait, hogy félő volt, eltöri saját állkapcsát. A félelem úgy száguldott keresztül a testén, mint mikor betörtek a házukba azok a kuriozok, akik megölték az édesanyját.

– Én fogok nyerni! – nyújtottam ki a nyelvemet játékosan szüleimre, miközben a kártyáimat figyeltem.

Anya már a legelején tiltakozott az ellen, hogy apa megtanítson pókerezni, de én hajthatatlan voltam. Minden egyes alkalommal figyeltem apát és a haverjait, miközben péntek esténként leültek az asztal köré pár sör és egy jó nagy tál perec társaságában, és éjszakába nyúlóan játszottak.

Gyorsan tanultam, mint minden egyes helyzetben. Az iskolában is kitűntem a többiek közül. Míg nekem egy délutánba telt megtanulni az egész szorzótáblát, társaim hónapokig szenvedtek vele.

– Emel még valaki? – kérdezte apa sóhajtva.

– Passz - húzta el a száját anya.

– All In! – jelentettem ki vigyorogva.

– Ó ne már! – nyögött fel anya fancsali arckifejezéssel.

– Most komolyan, mindent? – vonta fel a szemöldökét édesapám, mire határozottan bólintottam.

– Én dobom.

– Drágám, akkor ez a nagyok csatája lesz – kacsintott apu anyura.

Anya reakciója csak egy szemforgatás volt.

– Na, mid van? – kérdeztem pimasz mosollyal az arcomon.

– Bubi drill!

– Haha, nekem király póker, szóval… – kezdtem, de még mielőtt befejezhettem volna olyan történt, amire soha nem számítottam volna.

Kint minden elsötétült, koromfekete felhők borították be az eget, a szél hangosan süvíteni kezdett, minden felé villámok cikáztak. Ami a legfurcsább volt dörgés kísérete nélkül.

A konyha ablakában hirtelen egy gonosz arc bukkant fel. Csak a két szemét lehetett látni, amik bordón világítottak.

Ijedtemben észre sem vettem, hogy a szüleim már nem ott ültek előttem, hanem mellettem álltak. Apám a karomnál fogva rántott maga mögé. Egyáltalán nem ellenkeztem.

– Drigion… – suttogta vékony hangon anya.

– Úgy bizony – sétált át a falon a férfi és még három ember követte őt.

– Mit akartok? – kérdezte apa dühösen.

Anyával egymás kezét szorongatták, de nem látszott rajtuk a félelem.

– A feleségedet és a kölyködet! – kacsintott Drigion, mire apám a karjaiba kapott, anya pedig az idegenek felé intett, mire minden lángba borult.

Apa a hátsó ajtó felé vette velem az irányt. De nem akartam vele menni. Segíteni akartam anyának. Mi van, ha történik vele valami? Ha bántják azok az emberek? Mi lesz velem anya nélkül?

Már rég elhagytuk a szülő házamat, mikor meg tudtam szólalni.

– Anya? – kérdeztem sírós hangon.

– Mindjárt u… – de nem tudta befejezni a mondatot, ugyanis a házunk irányából egy nő halálsikolya törte meg az este csendjét. Az anyám halálsikolya volt az.

– Angyalom, kérlek… – suttogta, miközben lehelet finoman megsimította az arcát.

Aurora szemei hirtelen kinyíltak, és látvány, ami eléjük tárult egyszerűen sokkoló volt.

A lány írisze teljesen eltűnt, a szeme fehérje pedig rubinvörösben játszott.