2016. november 23., szerda

22. Érzelmek



Az egész világ úgy forgott, mintha egy kétszáz lóerős motor hajtaná. Aurora iszonyatosan szédült, és hiába küzdött az érzés ellen, csak egyre rosszabb lett. Nem érzett mást a külvilágból csak az elviselhetetlen mozgást, amitől a gyomra is felfordult.
Nem emlékezett másra, csak Theo vicces beszólására, majd az elviselhetetlen fájdalomra. Olyan kín söpört végig a testén, mintha elevenen dobták volna a tűzbe. Lángnyelvek nyaldosták a bőrét, az izmait, a koponyáját… Halálért könyörgött, de végül nem kapta meg. Csak hirtelen abbamaradt minden, és nem maradt más csak a sötétség. Ki tudja, hogy mennyi idő telhetett el, mikor a képzeletbeli tornádó magával ragadta.
Abban biztos volt, hogy egyik sem tartozott a legkellemesebb dolgok közé. Ezerszer jobb dolga is lett volna annál, hogy ájultan feküdjön és szenvedjen. Mondjuk csókolózhatott volna Nathaniellel is.
Igen, határozottan kellemesebb tevékenységnek ítélte meg a fiú ajkainak ízlelgetését, testének felfedezését, vágyainak kimutatását és megvalósítását.
Nem volt már értelme tagadnia a dolgot. Visszavonhatatlanul beleszeretett a fiúba. Bár, ha bevallja érzelmeit, akkor visszafordíthatatlan lavinát indít el, ami mindent elsöpör.
Mikor Lara sóvárgó pillantásával méregette Nathanielt, szíve szerint puszta kézzel tépte volna darabokra. Nem elég, hogy egy utolsó áruló lotyó, még a tökéletes pasira is rá akar hajtani. Nathe tényleg A Tökéletes. Kezdjük ott, hogy még mindig stabilan kitart az érzelmei mellett a rengeteg elutasítás ellenére. Tény és való, hogy nem szép dolog, de nem tehetett mást! Valami a tudatalattijában folyton figyelmeztette, hogy távol kell tartania magától, mert nagyon nem lesz jó vége. Biztos volt abban, hogy az elrejtett emlék az oka a dolognak, más magyarázattal nem tudott előrukkolni.
– Angyalom – hallotta meg a világ legszebb baritonját.
A szédülés lassan megszűnt létezni, és helyette a gyomrában érzett valami nagyon furcsát. Talán ezek azok a híres pillangók, melyekről Valery mesélt?
– Kérlek szerelmem, térj magadhoz!
Aurora érezte, ahogy az élet lassan visszatér a testébe, és ismét ura lesz önmagának. Bár nem biztos, hogy teljes egészében.
– Lecseréltél? – kérdezte tettetett csalódottsággal.
Ha hangja inkább hasonlított egy negyven éves dohányzó nőéhez, mint a saját lágytónusú altjához.
Nathe hangosan felnevetett, aminek köszönhetően Aurora szíve megremegett. Mondhatni zene volt füleinek… Soha nem gondolta volna, hogy ilyen hatással lesz rá a fiú nevetése. Ha valaki azon a napon, mikor Nathe megjelent az iskolában azt mondja neki, hogy ilyen érzéseket kelt benne, akkor a képébe röhögött volna.
– Soha Angyalom, soha! – lehelte érzelmekkel teli hangon. – Nyisd ki a szemed.
Aurora teljesítette a kérését és a fiú gyönyörű arcával találta szembe magát. Képtelen volt bármit is mondani, csak bámult rá, mint borjú az új kapura. Ő pedig csak megkönnyebbülten mosolygott.
Milyen szép is volt az a mosoly! Női szívek százait dobogtathatta volna meg, de mégis neki címezte, ő váltotta ki ezt belőle.
– Annyira aggódtam – mormolta, és gyengéden megsimította az arcát.
Ez rögtön magához térítette Aurorát, és úgy ült fel, mintha alulról szögekkel szurkálták volna. A meglepettségtől Nathe úgy hőkölt hátra, hogy guggoló helyzetből hirtelen ülőben találta magát.
– Aggódtál értem? – kérdezte óvatosan a lány.
Nathaniel vigyorogva bólintott, és magához akarta húzni Aurorát, de ő nem hagyta magát. Felpattant, és idegesen járkálni kezdett. Ez a reakció természetes volt tőle, hiszen visszagondolva a viselkedésére…
– Miért? Mindig olyan elutasító és szemét voltam veled. Nem érdemlem meg, hogy aggódj értem! Te olyan jó szívű vagy, szeretetteljes, kedves, oltalmazó, tökéletes... – hirtelen elharapta a mondatot, mikor rájött, hogy mit is mondott.
– Tökéletes vagyok? – kérdezte halkan Nathe, miközben feltápászkodott.
– Őőő… - Boldogságtól csillogó kék szemei egyszerűen megbabonázták Aurorát és ismételten torkán forrt a szó.
Tudta, hogy muszáj lenne mondania valamit, de egyszerűen képtelen volt szavakat formálni a szájával. Az agya teljesen leblokkolt hiszen végleg lebuktatta magát.
– Szóval? – vonta fel a szemöldökét Nathe, miközben lassan elindult a lány felé.
Aurora más lehetőség híján óvatosan hátrálni kezdett. Jól tudta, hogy nem menekülhet meg a fiú közelségétől, és ez be is bizonyosodott, mikor háta nekiütközött egy fának.
– Nathe… – lehelte remegő hangon.
Egy lépés választotta el őket, amit a fiú át is hidalt. A testük milliméterekre volt egymástól, ennek köszönhetően pedig Aurora vére felpezsdült. Érezte, ahogy a levegő hirtelen forrni kezd, a bőre pedig szinte lángolt. A fiú közelsége brutális hatást gyakorolt rá.
Nem mert ránézni. Tekintete a távolba meredt, és azon kezdett töprengeni, hogy merre lehetnek unokatestvérei. A helyzet persze mást kívánt volna, de bekapcsolt a vészjelző.
– Aurora…
A lány testén kellemes borzongás futott végig, ahogy meghallotta Nathaniel szájából a saját nevét. Egy pillanatra megjelent lelki szemei előtt, ahogy más helyzetben, teljesen más hangsúllyal ejti ki.
Meg is rémült a kéjes képzelgéstől.
– Szeretlek Aurora! És tudom, hogy te is szerelmes vagy belém, csak képtelen vagy belátni – nyögte kétségbeesetten.
Összepréselte ajkait és lehajtotta a fejét. Már belátta, de kimondani képtelen volt. Az a lavina annyira ijesztőnek hatott. Rettegett a változástól, iszonyatosan félt attól, hogy elront mindent, hogy bántani fogja Nathanielt. Nem élte volna túl, ha akár egyszer is elvesztette volna a fejét, mikor dühös volt rá.
Érezte, hogy a kétségbeesés könnyei kíméletlen módon folynak végig arcán. Képtelen volt visszatartani a sós cseppeket. Szíve szerint elfutott volna úgy, hogy hátra se néz, de nem tette. Nem lökte el magától a fiút… Csak hagyta, ujjait az álla alá csúsztassa, és gyengéd erőszakkal kényszerítse, hogy a szemébe nézzen.
Ahogy pillantásuk összefonódott megszűnt minden létezni. Drigion és a kegyetlenségei, a Kuriozok, a Lettalion, minden probléma elpárolgott arra a pár pillanatra és csak ők ketten maradtak az egész világon.
Aurora felemelte a kezét, majd gyengéden megsimította a fiú arcát. Nathe megfogta a lány kezét, majd lágyan belecsókolt a tenyerébe.
– Én… – kezdte Aurora, de rögtön el is harapta a mondatot, ahogy meglátta közeledni unokatestvéreit.
– Talán zavarunk? – kérdezte vigyorogva Valery.
– Pontosan! – jelentette ki Nathe dühösen és lassan elengedte Aurora kezét.
– Bocs haver, de meg kell védenem a fogadott húgom erényét is – veregette vállba Theo a fiút, és rákacsintott.
Aurora fülig vörösödött és Nathaniel pillanatnyi zavarát kihasználva Valeryhez sietett.
Nem nézett hátra, nem akarta látni a fiú reakcióját. Így is elég kellemetlen volt számára ez a helyzet.
– Bocsi, Theo ragaszkodott hozzá – húzta el a száját Val.
Aurora csak megrázta a fejét. Egyik fele örült annak, hogy megzavarták őket, a másik fele pedig őrjöngött dühében. De nem mondott semmit, csak segített Valerynek tüzet gyújtani.

~*~

Az egyik távolabb lévő tölgy törzsének támaszkodott, és a csillagok látványában gyönyörködött. Nem gondolt Nathe-re, sem a rájuk váró nehézségekre, egyszerűen csak elmerült a természet szépségében. Sokszor fordult már meg a fejében, hogy vajon mi lehet a csillagokon túl. Vajon a keresztények által oly’ sokszor emlegetett Mennyország? Elég érdekes lenne. A végtelen után lenne még valami. Nem hitt se a Mennyben, se Istenben. Nem volt miért, soha nem kapott rá semmi okot. ő csak is abban hisz, amit a saját szemével lát. Ha valaki felmutat neki valamilyen bizonyítékot Isten létezéséről, akkor fejet hajt előtte. De erre az idők végezetéig várhat.
– Min gondolkozol?
– Azon, hogy miért kell mindig megzavarnod az igen lényeges merengéseimet?!
Aurora megfordult és Nathe szexi félmosolya láttán a szíve félre vert egy ütemet. Tengerkék szemei pajkosan csillogtak, és akkor egész lénye izgalmat árasztott magából. A lány tudta, hogy nagy bajok lesznek, ha közelebb engedi magához.
– Maradj ott ahol vagy! – jelentette ki Aurora rekedtes hangon.
– Miért? – kérdezte Nathaniel és tett egy lépést a lány felé.
– Nathe, kérlek, ne gyere közelebb!
A fiú nem foglalkozott kérlelő szavaival. Pillanatok alatt ott termett előtte, és derekánál fogva magához húzta. Aurora úgy kapkodta a levegőt, mintha tíz perc után jött volna fel a víz alól. Nathe közelsége fullasztóan hatott rá, túl sok volt. Minden idegszálával érezte a fiút, nőiessége ismét kezdett éledezni és rimánkodott azért, hogy megkapja, ami jár neki.
Nathaniel egészen közel hajolt az arcához, emiatt elakadt a lélegzete, és szemei elkerekedtek a döbbenettől.
– Szeretlek – suttogta Nathe a lány ajkaira, majd lágyan csókolni kezdte.
Aurora nem viszonozta, egyszerűen leblokkolt. A gyengédség, amit a fiú ajándékozott neki a lelke legmélyéig hatolt. Foglyul ejtette őt és nem engedte.
A fiú abbahagyta a csókot, miközben mélyen a szemébe nézett.
Aurora tudta, hogy elérkezett az idő, itt a megfelelő pillanat…
– Szeretlek Nathaniel – suttogta és érezte, hogy az arca égni kezd.
Hihetetlen megkönnyebbülés száguldott végig a testén. Egyszerűen fantasztikus érzés volt kimondani ezt a mágikus szót. Tudta, hogy hatalmas kockázatot vállal ezzel, de már nem érdekelte. Végre az életben először önző volt. Csakis magára gondolt, a saját boldogságára.
– Aurora… Annyira, de annyira szeretlek – mosolyodott el boldogan Nathaniel, majd szenvedélyesen megcsókolta.
Aurora önfeledten viszonozta az édes tevékenységet, ha akarta volna se tudta volna megállni. A fal, melyet szíve köré épített végleg eltűnt. Tetszett neki a dolog, nagyon is tetszett neki. Ahogy teste a fiúéhoz simult, ahogy ajkuk összeért, nyelvükkel egymásét simogatták. Minden tökéletes volt.
– Ez csak egy álom, nem lehet valóság, ahhoz túlságosan is csodálatos – suttogta Aurora, mikor elhúzódott.
– Pedig ez a valóság kicsim – lehelte Nathe, és szemei úgy csillogtak, mint a legértékesebb drágakő.
Aurora pirulva dőlt a fiú mellkasának. Soha nem érezte még magát ennyire boldognak.
Nathe kissé eltolta magától, leült a fa tövébe, majd gyengéden az ölébe húzta. Aurora persze hagyta magát és készségesen simult a fiú ölelésébe.
– Az első találkozásunk óta erre várok – suttogta a fülébe Nathe.
– Hogy az öledbe üljek? – nevetett fel Aurora.
Nathaniel csak megforgatta a szemét és mosolyogva szájon csókolta a lány.
– Szóval azt mondod, hogy szerelem volt első látásra részedről? – kérdezte halkan Aurora.
– Őőő… nem mondanám. Csak mikor rád pillantottam azt hittem, hogy hallucinálok, olyan ronda voltál – húzta el a száját a fiú, mire Aurora egy felháborodott horkantás kíséretében vállon boxolta.
– Szívem, ez aztán nőies volt – nyögte Nathe, miközben, vállát simogatta.
– Megérdemelted! – húzta fel sértődötten az orrát.
– Jó, bevallom, hogy abban a pillanatban új értelmet nyert a gyönyörű szó jelentése – suttogta a fiú és arcon puszilta a lányt.
Aurora arcszíne hírtelen bíborvörössé színeződött.
– Azt inkább meg se kérdezem, hogy mik voltak a te első gondolataid rólam – nevetett fel Nathe halkan.
– Nos, igen… - vakarta meg zavartan Aurora a fejét.
Nem igazán akarta megosztani a fiúval azokat az undorító gondolatokat. Abban a pillanatban iszonyatosan szégyellte magát emiatt, de sajnos nem tudta megváltoztatni a múltat.
– Tényleg ennyire rossz volt a véleményed? Igaz érzékeltem, hogy nem kedveltél túlzottan, de nem hittem volna ilyen szinten utáltál – sóhajtott fel Nathe.
– Konkrétan undorodtam tőled – motyogta alig érthetően Aurora.
Nathaniel nem reagált semmit ez pedig iszonyatosan idegesítette a lányt. Tudta, hogy nem kellett volna megosztania vele. Hiszen pár perccel azelőtt éppen szerelmet vallott neki.
– És ebben a pillanatban ábrándultál ki belőlem… - suttogta letörten Aurora.
A fiú hirtelen két keze közé fogta a lány és mélyen a szemébe nézett.
– Soha, ismétlem, soha ne forduljon meg ez még egyszer a fejedben! Szeretlek Aurora, ez pedig nem fog változni amiatt, hogy undorodtál tőlem az első találkozásunkkor. Azóta már minden megváltozott szerelmem – mosolyodott el, majd gyengéden megcsókolta.
Aurora testét hihetetlen nyugalom szállta meg. Ahogy a fiú ajkai az övét simogatták a mennyekben érezte magát.
– Ehhez nagyon hozzá tudnék szokni – lehelte a lány, mikor elhúzódtak egymástól.
– Semmi akadálya szerelmem – vigyorodott el Nathe, és ismét Aurora szájára akart tapadni, de ő nem hagyta.
– Nem felejthetjük el a tényeket Nathe – sóhajtott fel fáradtan. – Ez a helyzet nem engedi, hogy elgyengüljek. Együtt vagyunk, de jelen esetben nem szentelhetem minden figyelmemet neked. Amíg nem végeztem azzal a mocsokkal, addig…
– Hogy tessék? Meg akarod ölni Drigiont? Na, álljunk csak meg egy pillanatra – vonta össze a szemöldökét a fiú. – Mikor vetted te ezt a fejedbe?
– Ó, már abban a pillanatban, mikor megláttam a nevét a levélen, amit a házban hagyott – mosolyodott el angyalian.
– Te nem vagy normális!
– Sose mondtam, hogy az vagyok – rántotta meg a vállát Aurora.
Nathe hitetlenkedve meredt újdonsült barátnőjére, aki holt nyugodtan viszonozta pillantását.
– Erre még visszatérünk, most inkább mással szeretnék foglalkozni – mormolta a lány ajkaira.
– Ha mesélsz a gyerekkorodról, akkor megcsókolhatsz – kacsintott rá Aurora.
– Ha most megcsókolhatlak, akkor mesélek a gyerekkoromról – kontrázott Nathe, de válaszra már nem adott lehetőséget.
Mohó hévvel falta Aurora ajkait, aki ismételten a felhők fölött lebegett.

Tudta, hogy nem tarthat sokáig ez az állapot. Nathaniel bármit is mond, bárhogy is próbálja szabotálni a tervét, végezni fog Drigionnal.