Epilógus: Végzetes hiba

Sziasztok! No, itt lenne az epilógus, befejeződött a Gyilkos szemek. Persze ezzel még nincs vége a történetnek, érkezni fog a folytatás, de most először az Üres szíveket fogom befejezni. Köszönöm mindenkinek, aki figyelemmel kísérte Auroráék utazását, hamarosan folytatódik a kaland! :)

Puszi, Szepy

Aurorát nem érdekelte a luxus villa, melyben nagynénje élt. Nem érdekelték a felbecsülhetetlen értékű festmények, bútorok, dísztárgyak. Az sem izgatta igazán, hogy egy százéves karosszékben ül és kétszáz éves kínai porcelán csészéből issza a forró teát. Az ő érdeklődését egyedül csak a magyarázatával tudta felkelteni. Nem volt másra kíváncsi. Egészen eddig sikerült elrejtenie dühét, még maga elől is, melyet Mirriana iránt érzett, de ahogy meglátta édesapja húgát egyszerűen elszakadt a cérna. 

A feszültség szinte tapintható volt a levegőben. Nathaniel mellkasa előtt összefont karokkal állt szerelme mellett, Val és Theo jó testvérek módjára ültek Aurora jobb oldalán lévő kanapén, Mirriana pedig velük szemben foglalt helyet keresztbe tett lábakkal.

Mielőtt belekezdett volna a mesébe egy fehér farkas tűnt elő a semmiből. Mirriana mellé sétált, és a fiatalok legnagyobb döbbenetére hirtelen elkezdett zsugorodni és macskává alakult. Még Aurorán is látszott a meglepettség, szemei kissé kikerekedtek, de különösebb jelét nem adta annak, hogy érdekelné a dolog.

– Ez meg mi volt? – kérdezte Valery döbbent csodálattal.

– Ő Padias az opalom. Majd, ha átestek az átváltozáson… - mosolyodott el kedvesen. – De most nem ez a lényeg. Azt mondtam, hogy magyarázatot adok, amit meg is kaptok. Mint tudjátok Drigion Aurorát és a Lettaliont akarja. A határtalan hatalom élteti, aminek a megszerzéséért mindent képes megtenni. Nem véletlenül haltak meg a szüleid Aurora.

– Na, nem mondod? – kérdezte gúnyosan a lány.

– Kicsim! – mordult rá Nathe.

– Most mi van? Ezt eddig is tudtuk. Ki az a hülye, aki elhiszi, hogy természetes úton távoztak az élők sorából? Ha rólunk van szó, akkor eszünkbe sem jut, hogy esetleges módon emberi dolog van a kézben.

– Te tökéletes ötvözete vagy a szüleidnek – motyogta Mirriana.

– Én türelmesen várok – morogta Aurora fogcsikorgatva.

– Jogosan haragszol rám. Mikor utoljára találkoztunk még kislány voltál, most pedig egy gyönyörű nő áll itt előttem. Te vagy minden reménységünk Aurora, Luxannak szüksége van rád! A kuriozok beléd vetik minden reményüket, te leszel az, aki legyőzöd a sötétséget, nem véletlenül vagy te a Fényhozó! Tudom, hogy erős vagy, erősebb, mint bárki más. Nem voltam ott mellettetek, nem támogattalak titeket, viszont Lisbeth mindenről beszámolt nekem. Nem is csodálkozom, hogy őt kerestétek meg, mikor megölted Sophiát, és nem engem…

Aurora felpattant és villámló szemekkel nézett nagynénjére.

– Miért nem tettél valamit? Miért hagytad, hogy megölje őt? Miért Mirriana? – üvöltötte. Nathe magához akarta húzni, de nem hagyta. – Tisztában vagyok a hatalmaddal, és jól tudom, hogy meg tudtad volna akadályozni! A tulajdon bátyádról beszélünk a rohadt életbe! A véredről van szó! Nem tettél semmit, pedig módodban állt volna, de te hagytad meghalni! – Iszonyatos erőfeszítés kellett ahhoz, hogy visszatartsa feltörni készülő zokogását.

Mirrana vonásai megváltoztak. A maszk lehullott. Az évek alatt felgyülemlett fájdalom és bűntudat felszínre tört.

– Elhiheted, hogy amint tudomást szereztem Sophiáról el is indultam. Tudtam, hogy az a némber milyen képességgel rendelkezik. De mielőtt megakadályozhattam a bajt az Ősök megállítottak. Először csak figyelmeztettek. Ha beleavatkozok, a dolgok menetébe, annak súlyos következményei lesznek, aztán miután észlelték, hogy nem mennek semmire nálam a szavakkal börtönbe vetettek. És nem hagyományos börtönről beszélünk, ahol ingyen kaja van, meg tanulási lehetőség, mint az embereknél! Luxanban a börtönök a legszörnyűbb rémálmokat is felülmúlják, de persze nem ért fel azzal a fájdalommal semmi, amit ott tettek velem, mint mikor közölték velem, hogy megölték a testvéremet. Abban a szent pillanatban bosszút esküdtem, és a mai napig tervezgetem… – suttogta távolba meredő tekintettel. – Az Ősök között van egy jövőbelátó, és látta, hogy apád halála fogja előcsalogatni a hatalmadat. Nem elég, hogy Drigion saját kezűleg ölte meg az édesanyádat, még hagyták apádat is, aztán Sam… – nyögte és arcát a tenyerébe temette. – Meg kellett volna őket mentenem!

Aurora érezte, hogy minden vér kifut az arcából. Minden miatta történt, a szülei halála, Sam halála, hogy Lisbethéket elrabolták… ő tehet mindenről.

– Az én hibám – lehelte vékony hangon.

– Erre még csak gondolni se merj! – mordult rá Theodor.

– Én tehetek róla! – nyögte kétségbeesetten.

– Aurora, ez nem igaz! Hallod szerelmem? Nem a te hibád! – Nathaniel óvatosan megérintette az arcát és ugyanabban a pillanatban olyan mértékű fájdalom hasított a fejébe, mintha egy kamiont vágtak volna hozzá.

Tenyerét a halántékához szorította és próbált talpon maradni, de nem sikerült neki. Ha Nathaniel nem kap utána, akkor a talajon köt ki.

– Hogy tudnék segíteni? – kérdezte ijedten a fiú.

– Csak maradj csendben – sziszegte összeszorított fogakkal Aurora.

– Angyalom kérlek!

– Ne! – morogta és nagy nehezen kiszabadult karjai közül.

Törzsét előredöntve tudott csak állva maradni, de így is eléggé ingatag volt. Feje majd’ szétrobbant, testét furcsa mód kirázta a hideg, ahogy társaira gondolt. Cáfolni akarják a szavait, holott ők is jól tudják, hogy a szülei miatta haltak meg!

Unokatestvérei és Mirriana tehetetlenül figyelték a jelenetet, Nathaniel pedig rögtön kapcsolt, és megfogva a lány könyökét óvatosan kiegyenesítette.

– Mit nem értesz azon, hogy nem tudsz segíteni? – kérdezte egy hisztérikus röhögést követően Aurora, majd a karosszékhez hátrált.

– Könyörgöm szerelmem, ne taszíts el magadtól! – nézett rá kérlelő szemekkel Nathe.

– Azzal segítesz, ha csöndben maradsz – lehelte égnek emelt szemekkel.

– Talán…

– Theo – mordult fel Aurora türelmetlenül.

– Kezdesz megijeszteni – motyogta Valery alig hallhatóan.

– Szóval ijesztő vagyok? Erre még csak most jöttök rá? Egy átkozott gyilkos vagyok gyerekek! Egy pillantás és végetek! Szóval jobb, ha nem hergeltek és egy hangot sem adtok ki.

– Kicsim ne csináld ezt – mondta halkan Nathe és lassan közelíteni kezdett felé.

– Figyelmeztetlek Nathaniel! Ha nem állsz meg és nem hallgatsz el, akkor olyat teszek, amit később meg fogok bánni.

– Soha nem bántanál, te magad mondtad. Erős vagy Aurora, mindent képes vagy átvészelni, ezen is túl leszel, csak engedd, hogy segítsek! Szeretlek életem!

Aurora egyenesen a földet bámulta és a tébolyult mosoly egyszerűen levakarhatatlan volt az arcáról.

– Gyilkos vagyok, aki a kínok kínját éli át. Jobb, ha azt teszed, amit mondok. Fogd be!

A lány érezte, ahogy az erő hirtelen szétárad egész testében, és a fájdalom csillapulni kezd. Hiába küzdött ellene, tudta, hogy nincs visszaút. Túl sok volt az energia, túl hatalmas, amit ember képtelen lenne megállítani. Nem ő irányította a testét, hanem a gyilkos. Az, aki lelkiismeret nélkül veszi el más ember életét. Mintha bármiféle joga is lenne valaki felett ítéletet hozni. A gyilkos hihetetlenül erős volt, és táplálkozni akart, szüksége volt az éltető energiára. Tisztában volt azzal, hogy ő maga ez a szörnyeteg, de emberi része túl gyenge volt ahhoz, hogy megálljt parancsoljon.

– Nem! A társad vagyok és jóban, rosszban melletted állok! – jelentette ki határozottan a fiú.

– Azt mondtam, hogy kuss! – kiáltotta Aurora, hirtelen felemelte a fejét és egyenesen szerelmére nézett.

Tekintetük csak egyetlen pillanatig fonódott össze, a következő másodpercben pedig Nathaniel holtan zuhant a földre.