Prológus

A kislány remegő testtel várta az újabb csapást. Mostohaanyja nem is habozott, felemelte a kezét és Aurora felé lendítette. Az ütés hatására a lány lábai felmondták a szolgálatot, s a padlóra zuhant. Megpróbálta visszatartani fájdalmának jelét, de képtelen volt. A sós könnyek szép arcát mosták, ami dühítette Őt. Nem szerette, ha gyengének, vagy sebezhetőnek látják. Az édesanyja minden helyzetben erős volt, és soha nem látták sírni. Aurora olyan szeretett volna lenni, mint az anyja, de elbukott, hiszen a földön fekszik egy olyan nő előtt, akinek igazság szerint semmi köze hozzá és a testvéréhez.

Sophia a karjánál fogva rántotta fel a gyermeket és dühödten rángatni kezdte.

- Tudod, hogy miért kapod ezt? – kérdezte vékony, fülsértő hangján.

Aurora összepréselte ajkait, s makacsul megrázta a fejét, pedig tisztában volt azzal, hogy miért bántja Őt a mostohaanyja.

- Ne játszd itt az ártatlant! Pénzt loptál a tárcámból! Mégis mit képzelsz magadról te kis semmirekellő féreg? Ki vagy te? Senki! Érted? Egy csúszómászó féreg vagy, semmi több – szinte úgy köpte a szavakat. – Apád meghalt, és minden az enyém – nevetett fel gonoszan, majd elhúzta a száját és felsóhajtott. – Sajnos ti is a nyakamon maradtatok, de ezen könnyen lehet segíteni. Tudom, hogy hol van a közelben árvaház – mosolyodott el ördögien.

Aurora arca semmilyen érzelmet nem tükrözött, de ez csak a látszat volt. Bent, a lelke legmélyén hatalmas vihar tombolt. Legszívesebben végzett volna Sophiával, viszont nem tehette ezt, hiszen Ő a gyámjuk.

A lány törte a fejét, hogy miképp tudna visszavágni mostohájának. Nem tudja, hogy hol a gyenge pontja, mert nem ismeri annyira. Soha nem vitte rá a lélek, hogy közelebb kerüljön hozzá. A kezdetektől fogva utálta őt, mivel az igazi anyját próbálta, sőt akarta helyettesíteni, de nem sikerült elérnie a célját. Vagyis… sajnos mégis. Az apjának szívrohama volt és az orvosok nem tudtak rajta segíteni.

Sophia többször beszélt, a nem túl szimpatikus barátnőivel arról, hogy hogyan végezne Frank-kel. Csak a pénzért ment hozzá, nem is szerette Őt.

És akkor, mint villámcsapás, úgy hasított át a gyermeken a megoldás.

- Apa mindent ránk íratott, te egy petákot sem kapsz az örökségből – suttogta kárörvendően.

Sophia lélegzete elakadt, a méreg hihetetlenül nagy gyorsasággal áradt szét a testében. A száján valamiféle hörgő hang jött ki, majd akkorát taszított Aurorán, hogy a szemközti falnak csapódott.

Érdekes módon nem fájt neki, ahogy a fal és a teste találkozott. Sőt, valami újfajta és idegen érzés járta át minden porcikáját. Pár pillanatig élvezte, ahogy az erő körüllengi Őt, majd lassan felállt, s csillogó tekintetét a mostohaanyjára emelte.

Sophia nem figyelt rá, őrült módjára visítozott, a haját tépte és körbe-körbe sétált. Aurora felvonta a szemöldökét, de inkább nem mondott semmit, csak türelmesen várt. Nem telt el öt perc, mikor a tébolyult asszony a kislányra meredt. Szemei elkerekedtek az ijedtségtől, és arca falfehérre színeződött. A gyermek írisze bíbor vörösen csillogott, és tisztán ki lehetett venni belőle a gyilkolási vágyat.

Még mielőtt bármit is mondhatott, vagy tehetett volna, ájultan esett össze. Aurora döbbenten hőkölt hátra, és az a furcsa erő is elpárolgott a légkörből, ami nem rég segített neki ismét talpra állni.

- Kate – kiáltotta el magát rémülten.

Sokszor kívánta Sophia halálát, de most a félelem átvette az agya felett az irányítást. Nem rég elapadt könnyei ismét utat törtek maguknak, és sorban egymás után folytak végig sápadt orcáján. Pár perccel később megjelent nővére, Leo-val, egy nagyon jó barátjukkal a nyomában.

- Mi…? – kezdte volna Kate, de ahogy meglátta a padlón fekvő nőt, a szívverése is félre vert egy ütemet.

Kishúgára nézett, akin több véraláfutás is felfedezhető volt. Legjobban Aurora arckifejezése ijesztette meg Kate-tet. Mint, aki szellemet látott volna. Pár lépéssel átszelte a köztük lévő távolságot és szorosan magához ölelte a sokkos állapotban lévő gyermeket.

- Jól vagy, húgi? Mi történt? – kérdezte kétségbeesetten.

Aurora szólásra nyitott a száját, de hang az nem jött ki rajta. Képtelen volt megszólalni, a torkát száraznak érezte, és levegőt is alig kapott.

- Szerintem, ezt ráérünk később is megtárgyalni – morogta Leo. – Nincs pulzusa – tette hozzá idegesen.

~*~

- Vajon mennyi idő, amíg rájönnek a rokonai, hogy meghalt? – suttogta Kate a kérdést, miközben behúzta a bőröndje cipzárját.

- Fogalmam sincs, de minél hamarabb el kell tűnnünk innen – válaszolt Leo feszülten, majd felemelte Aurorát az ágyról.

- Minden rendben lesz húgi – mormolta Kathleen nyugtatóan.

- Meg…megöltem Őt – dadogta hitetlenkedve a kislány.

- Figyelj, Aurora, nem te tehetsz róla. Baleset volt az egész, semmi több – simogatta meg Leonardo az arcát. – Hova megyünk, Kate?

- Lisbeth nénihez, Ő biztos, hogy segíteni fog – mondta, majd megfogta a bőröndjét és a bejárait ajtó felé vette az irányt.

Leo is így tett. A kis tíz éves Aurora, pedig csak tehetetlenül kapaszkodott Leonardo nyakába, és próbálta megemészteni, hogy végzett a rémálmai főszereplőjével. Jó, hogy nem él már, hiszen így nem lesz senki olyan, aki bánthatná Őt, de azt biztosan tudja, hogy ezentúl semmi sem lesz olyan, mint régen. Egy perc nyugtuk sem lesz, és ez csak is az Ő hibája.

Mindent meg kell tennem annak érdekében, hogy megvédjem Őket a gonosz emberektől – morogta magában, majd arcát Leo vállába fúrta.