5. Az erőbemutató

- Figyelj Nathe, ezt talán nem nekünk kellene elmagyarázni – mondta Aurora immáron tiszta fejjel.

Iszonyatosan mérges volt magára az elmúlt pár óra eseményei miatt. Egyszerűen nem tudta felfogni, hogy mi miatt gyengült el ilyen szinten. Jobb lett volna, ha otthon marad, bezárkózik a szobájába és pihen.

Mindenki elől képes volt eltitkolni, de ez a fiú másképp hatott rá, mint mások. Nem tudta, hogy miért, de le akarta küzdeni azt az érzést, ami ezt a lehetetlen viselkedést váltotta ki belőle.
Hazafelé egész végig Nathanielt átkozta, ugyanis kijelentette, hogy nem hajlandó addig hazamenni, ameddig el nem magyarázza neki, hogy mégis mi történt. Utálta a makacsságáért a fiút, és nem sok híja volt, hogy elkezdjen vele ordibálni a parkoló kellős közepén. Egyedül a józan esze állította meg, már amennyi maradt neki az este után. Sokszor került már kellemetlen helyzetbe a benne uralkodó erő miatt, de ennyire régen fajultak már el a dolgok. Gyűlölte a napot, mikor Nathe belépett a tanterem ajtaján, utálta a pillanatot, mikor összebarátkozott az unokatestvéreivel, megvetéssel gondolt vissza arra a pillanatra, amikor a fiú érdeklődni kezdett iránta.

Csupa negatív gondolattal volt tele a feje, úgy érezte magát, mintha megint Sophia uralma alatt lenne. Felrémlettek a szeme előtt a borzalmas képek, mikor kiskorában az a borzalmas nőszemély bántalmazta Őt. Újraélte azt a pillanatnyi hatalmas örömöt és erőt, ami akkor uralkodott benne, mikor végzett mostohájával. Ugyan ezt akarta érezni, csak a célpont Nathe volt. Nem tudott pozitívan gondolni a fiúra.

Hiába hívta félre beszélgetni Val Nathaniel kedves és jó oldaláról, egyszerűen lehetetlennek tűnt, hogy előtérbe helyezze ezeket az érveket. Nem érdekelte unokanővére hegyi beszéde, hidegen hagyták a hízelgő és egyben megnyugtató szavak. Sok esetben engedett Valery kéréseinek, és csak később a szobája, vagy az Öreg tölgy társaságában dühöngött. De akkor és ott nem lágyult el a szíve. Vastag jégréteg zárta körül, akár egy ősrégi leletet, mely valamelyik sark-vidéken lelt nyugalomra. Nem olvadt fel, szikla szilárdan tartotta hűvös, törhetetlen keménységét. Még az sem zavarta, hogy Val közölte, hogy nagyot csalódott benne. Csak egy hetyke vállrándítást adott válaszként, semmi többet. Érzelemmentes maszkját hihetetlen kitartással tartotta meg.

- Azért kicsit kedvesebb is lehettél volna, Valery megállás nélkül sír – mondta Kate halkan.

- Ez van, ilyen vagyok, szóval ezt kell szeretni. Különben is, honnan értesültél Valery érzéseiről? Ugyanis a mási kocsiban ül, és nem hiszem, hogy olyan szuperhallásod lenne, hogy halld, ahogy itatja az egereket – sziszegte dühödten Aurora.

- Ne beszélj így a nővéreddel, úgy gondolom, hogy nem érdemelte ki semmivel ezt a hangnemet – csattant fel a szinte mindig nyugodt Leo.

- Oké, akkor mindannyian forduljatok ellenem. Legyek én a rossz, meg a gonosz. Ugyan, kit érdekel, nem számít az, hogy én mit gondolok, hogy mi érzek! – ezzel lezártnak tekintete a témát, de Leonardo nem így gondolta.

- Nem vagyunk ellened, csak bemeséled magadnak. A fiú közülünk való, és idővel úgy is be kellett volna avatnia az apjának. Te igazából segítettél, a mai botlásaiddal. Igaz, ami a bárban történt az kicsit durva volt, de Liz elintézte már, szóval, ha megkérhetnélek, nyugodj meg.

- Nem olyan könnyű megnyugodni ezek után – sóhajtott fel Aurora, és lehunyta a szemét azt remélve, hogy mire kinyitja minden a régi lesz…

De sajnos nem így történt. Az ajtóban Jackson várta a kis csapatot nem túl vidám arckifejezés kíséretében. Aurora tisztában volt azzal, hogy egy pozitív gondolata sincs vele kapcsolatban a történtek miatt.

Már szólásra nyitotta a száját, mikor odaértünk elé, de Leo kemény hangon belé fojtotta a szót.

- Nem Aurora hibája, csakis saját magadat okolhatod a történtek miatt. Be kellett volna avatnod a részéletekbe a fiadat, és akkor most nem állna teljesen értetlenül az eset előtt.

Jack összeszorította a száját, és inkább nem mondott semmit. Nathe odalépett Aurora mellé, és kíváncsi hangon megszólalt.

- Mi folyik itt apa? Azt tudom, hogy más vagyok, mint a többi ember, és az itt álló személyek is hasonlóak lehetnek, mint én, de ezen kívül nem tudok semmit. Ez pedig iszonyúan idegesít, szóval kérlek, avass be a részletekbe!

A férfi elkínzott arccal bólintott, majd sarkon fordult és bement a házba. Lisbeth mindenkit megelőzve ment utána, ami Aurorában azt a gyanút ébresztette, hogy nem csak beszélgettek. Emiatt pedig nem túl kellemes érzés szaladt át a testén. Azt ígérte Valerynek és Theodornak, hogy nem keres más férfit Sam helyére, erre ezzel az utolsó szemétládával…

Aurora vett két mély levegőt, hogy lenyugtassa magát, és inkább nem folytatta a gondolatmenetet, ugyanis annak az lett volna a vége, hogy tényleg nem tudná Jackson elfoglalni Sam helyét.

A következő pillanatban azt vette észre, hogy már csak Ő áll kint egyedül a ház előtt, úgy hogy nem is habozott, gyors léptekkel bement és meg sem állt a nappaliig. Kíváncsi volt, hogy Jackson hogyan magyarázza ki magát ebből az igencsak kellemetlen helyzetből.

- Nos fiam, mit szeretnél tudni?

- Mindent! – morogta Nathaniel idegesen.

- Mindent sajnos nem mondhatok el, Aurora, Val és Theo sem tudja a részleteket, ezt pedig elfogadták. Majd idővel kiderülnek a részletek, egyelőre csak a lényeget árulhatom el neked. – vett egy mély levegőt, majd belekezdett. – Nem ebben a világban születtél, ergo nem vagy igazán ember. A mi fajtánk eldöntheti, hogy halandóként éli le az életét korlátozott hatalommal, vagy Kuriózként, határtalan erővel. Én a hatalmat választottam, egyedül anyád halála miatt jöttünk vissza a halandó világba. Azért nem avattalak be, mert semmi jele nem volt annak, hogy bármiféle erőd lenne. Nagyon ritka egy Kurióz ivadéknál 15 éves kora előtt nem alakul ki a képessége. Te pedig már 19 leszel, és még mindig semmi. – sóhajtott fel dühösen.

- Ugyan, Kate-nek sem mutatkozott még meg, nem kell kétségbeesni – szólalt meg Aurora unottan.

Nem tudott meg semmi újat, szóval nem is igazán figyelt a férfi magyarázkodására. Sokkal jobban lefoglalta körmei vizsgálata.

- És mégis hogyan válhat valaki Kuriózzá? – kérdezte Nathe őszinte kíváncsisággal.

- Ne reménykedj, hogy elárulja – suttogta Aurora kárörvendően.

Nathaniel szúrós szemekkel nézett Aurorára, de a lány csak egy vállrándítással reagált rá. Tudta, hogy igaza van, hiszen már szinte veteránnak számít a kérdezősködésben.

- Sajnálom, de ezt csak később tudhatod meg.

- Én megmondtam – motyogta Aurora.

- Ne hidd magad olyan nagynak Aurora, egy ártatlan angyalka vagy egy igazi vérengző gyilkoshoz képest – közölte Jackson lenéző hangon.

A szobában megfagyott a levegő, mindenki döbbenten meredt a bátor férfira. Igaz, hogy Aurora nem túlzottan szereti a képességét, de gyűlöli, ha alábecsülik.

Letette a körömreszelőt, amit időközben előhalászott az egyik szekrény fiókjából és olyan szemeket meresztett Jacksonra, mint még soha senkire. Nathe apja nyelt egyet, de nem szakította meg a szemkontaktust.

- Ezt most azonnal szívd vissza, ugyanis fogalmad sincs, hogy mire vagyok képes, ha tudatosan használom a képességemet.

- Bizonyítsd be, és akkor elhiszem – kacsintott a férfi nevetve.

- Biztos vagy abban, hogy látni akarod, mit tudok? – kérdezte Aurora fogcsikorgatva.

Jack bólintott.

– Oké, akkor megmutatom! – sziszegte Aurora.

Jackson, talán idegesítőbb volt a fiánál is. Olyan szinten felhúzta Aurorát, hogy legszívesebben a nyakát törte volna ki.

- Mégis hogy merészel olyat mondani, hogy egy igazi gyilkoshoz képest én csak egy ártatlan angyal vagyok? Na majd meglátja, hogy mennyire vagyok ártalmatlan! – morogta magában Aurora és már el is indult a bejárati ajtó felé.

- Jack, inkább nem kellene ezt csinálni - szólalt meg Liz ijedten.
- Ha igaza van a hírnöknek, akkor benne van minden reményünk Lisbeth, tudnom kell, hogy mire képes. - Jackson hangja kissé feszülten csengett, de megpróbált nyugodt maradni.

- De még ember, bele is halhat, ha átlépi a határt! - morogta Kate szinte vicsorogva.

- Hatalmas erő birtokában áll a húgod, és gondolatolvasó révén már rájöhettél volna, hogyha valami gond lenne, akkor közbe tudnék lépni. – Jackson hangja hihetetlenül nyugodt volt, nem zavarta a lány dühkitörése.

- Már régóta nem használom a képességemet, Aurora nem is tud róla, hogy könnyedén belemászok mások fejébe – közölte Kate szégyenkezve.

- Ha tényleg meg van benne az a hatalom, ami nekünk kell, akkor semmi baja nem lesz. Maximum csak párórával többet fog aludni, mint szokott – mondta nyugtatólag Jack, majd Aurora után ment.

Aurora a ház előtt állt és a többieket várta. Mikor meglátta Jackson se szó, se beszéd bement az erdőbe. Csak ment, egyenesen az orra után. Nem is ellenőrizte, hogy követik-e a többiek, hagyta, hogy vigye a lába. A düh uralta a testét, nem is foglalkozott azzal, hogy többször neki csapódott egy-egy ág. Bármennyire gyerekesnek tűnt a viselkedése, egyszerűen nem érdekelte. Be akarta bizonyítani, hogy mire képes. Nem kérdőjelezheti meg egy olyan ember a hatalmát, aki nem ismerő Őt.

Egy tisztás közepén állt meg, amit jól ismert már. A többiek is odaértek pár perc után, és megálltak a rét szélén. Aurora végignézett a kis csapaton, és valamiért megakadt a szeme Nathe-en. Szemében érdekes csillogást vélt felfedezni, ami furcsa kellemesen forró érzést keltet benne. Gyorsan el is kapta a pillantását és maga elé meredt.

- Ha megkérhetnélek Theo – szólalt meg halkan Aurora.

- Egy pillanatot kérek – motyogta a fiú, majd koncentrálni kezdett.

Szemei izzani kezdtek, ajkai kicsit elnyíltak és egy két perc elteltével egy kifejlett puma lépett ki az erdőből. Az állat csak halkan morgott, ezen kívül nem tett mást.

- Ellenőrizted? – kérdezte Aurora komoly hangon.

- Igen – bólintott Theodor anélkül, hogy kinyitotta volna a szemét.

- Akkor hergeld fel, amennyire csak tudod – sziszegte a lány, és szabadjára engedte a kitörni akaró energiát.

A jobb hatás elérése érdekében olyan eseményeket pörgetett a fejében, melyek feldühítették Őt. Minél jobban belemerült az emlékekbe, annál idegesebb lett. Kezei ökölbeszorultak, izmai megfeszültek, és egyre jobban érezte magában az izzást. Színt tiszta energia lenget körül, ami vörös színben jelent meg. A szeme átszíneződött és szinte fájt neki. A feje lüktetet, a lelke gyilkolásra vágyott. Hihetetlen érzés volt, talán még soha nem vágyott ennyire arra, hogy végezzen valakivel. Egy utolsó löket kellett neki. Azt képzelte, hogy a puma helyén Nathaniel áll. Sötét mosoly húzódott az arcára és egy kísérteties kacaj hagyta el a száját. Mindenki megborzongott, még Jackson is, aki eddig csak kíváncsian figyelte az eseményeket. Valósággal elképedt a látványtól. Ahogy a vörös fény körbelengte a lányt.

- Ez hihetetlen. Csak az átváltozás után látszódhatna a fénye. Hatalmas erő rejlik benne, ami hasznunkra is válhat, de gondunk is lehet belőle – suttogta olyan halkan, hogy csak a mellette állók hallhassák.

- Aurora, most! – ordította Theo önkívületi állapotban.

A fiú minden erejével arra összpontosított, hogy felhúzza az állatot, és egyben kordban is tartsa.

Az állat támadóállába ereszkedett és egy pillanatot sem várt. Elrugaszkodott a talajtól, és egyenesen Aurora felé indult. A lány nem mozdult. Számolta a csökkenő távolságot, hallgatta, ahogy a közönségének elakad a lélegzete. Egy gyakorlásnál sem ment ilyen messzire, nem hagyta, hogy bármilyen állat két méternél közelebb menjen hozzá. De most az utolsó pillanatban cselekedett. Felemelte a fejét, és egyenesen a puma szemébe nézett, ami éppen rá akarta vetni magát. Az állat száját egy utolsó üvöltés hagyta el, ami fájdalmasabb volt, mint bármelyik kivégzett jószágé. A földre hullott és többé nem mozdult.

Aurora pár másodpercig a nagymacskát bámulta, majd halkan megszólalt.

- Még most is kételkedsz bennem?

- Ha csak úgy tudsz ölni, hogy az áldozatod szemébe nézel, azzal nem megyünk semmire – mondta unott hangon Jacskon.

- Jack! – kiáltott fel ijedten Lisbeth.

Mindenki döbbenten meredt a férfira, de az nem foglalkozott a sok kidülledt szempárral. Kihívóan meredt a lehajtott fejű lányra, és várta, hogy visszavágjon.

- Ha nem fogod be, akkor mész a puma után, de a te halálodat egyáltalán nem fogom sajnálni – morogta Aurora és a teste remegni kezdett a dühtől.

- Úgy se végeznél velem – rántotta meg Jackson a vállát hanyagul.

Aurora mindezt látta és színtisztán hallotta. A mondat szinte visszhangzott a fejében, és ennek köszönhetően újra fellobbant benne a gyilkos düh.

- Azt csak hiszed! – kiáltotta, majd felemelte a fejét és egyenesen arra nézett, amerre a férfi állt.

Már éppen találkozott volna a pillantásuk, amikor Aurora nekivágódott a legközelebbi fának. Hangosan felnyögött, amikor földet ért arccal lefelé. Megpróbált négykézlábra emelkedni, de nem sikerült neki. Egyedül a fejét volt képes felemelni, de azt is csak annyira, hogy egy dühödt pillantást küldjön Valery felé. Ezután minden elsötétült körülötte.