8. Bizonytalanság

Nem bírta tovább, muszáj volt elmenekülnie. Túlságosan fojtogató volt a többiek jelenléte. Ezen kívül pedig nem akarta, hogy tudomást szerezzenek arról, hogy igazából szinte ripityára tört a lelke. Képtelen volt belegondolni abba, hogy elvesztheti azokat az embereket, akikért akár izzó vastömeg közé is benyúlna. A családjáról volt szó, úgyhogy nem számított neki a saját testi épsége. Mindenre képes lett volna csak azért, hogy kiszabadítsa Őket.

Miközben ott ült az ágyán nem volt több egy kétségbeesett lánynál. Egy kislány, aki úgy érezte, hogy egyedül van, és egymagának kell végigcsinálnia az egészet.

Ezerféle terv fogalmazódott meg a fejében azzal kapcsolatban, hogy hogyan menjen el a többiek tudta nélkül, de mindegyiket ostobaságnak tartotta. Viszont ki kellett valamit találnia, hiszen nem akarta, hogy az unokatestvére az életüket kockáztassák. És furcsa mód Nathe iránt is érzett egy kis aggodalmat.

Nekik esélyük van a normális emberi életre, de neki egyáltalán nincs. Mikor kioltotta Sophia éltető lángját minden esély elveszett. Nem maradt más, csak egy biztos jövőkép a tátongó ürességről, mely szép lassan bekebelezi Őt, és nem ereszti soha többé. Magához láncolja, megkötözi, nem ereszti.

Hogyan is lehetne esélye egy rendes életre, mikor egy kegyetlen gyilkos, aki bármikor elveszítheti az irányítást a képessége felett?

Az égiek nagyon nem akarják, hogy boldog legyen…

Bánatosan felsóhajtott, majd várta a megváltást. Persze nem tudta, hogy milyen formában és mikor fog érkezni, de türelmes volt.

Ki tudja, hogy mennyi idő telt el, amikor valaki halkan bekopogott. Aurora felült, és dühösen meredt az ajtóra.

‑ Bemehetek? – kérdezte bizonytalanul Theo.

‑ Persze, gyere – suttogta megadóan Aurora.

Talán Theodor az, aki rávezeti a megfelelő megoldásra.

Kinyílt, majd ugyanabban a pillanatban csukódott is az ajtó, és nem sokkal később Theo már ott is ült Aurorával szemben.

Nem szólalt meg, csak szomorúan nézte unokanővére gyönyörű zöld szemeit. Aurorát ez egy cseppet sem zavarta, hiszen tisztában volt azzal, hogy Theodor azon kívül, hogy egy perverz humorherold, képes érezni. Sokkal jobban, mint a többi ember.

Megjelentek az első könnycseppek a fiú szemében, és Aurora egy percet sem várva közelebb csúszott hozzá, majd gyengéden magához ölelte.

‑ Megígérem, hogy minden rendben lesz – suttogta Aurora, miközben a hátát simogatta.

Gombóc képződött a torkában, mert annak ellenére, hogy komolyan gondolta, azt amit mondott, nem tudhatott biztosra semmit. Vagyis eltökélt szándéka volt megmenteni szeretteit, de nem látott más megoldást, csak azt, hogy feláldozza magát. Viszont erről a többiek nem szerezhetnek tudomást, hiszen biztos, hogy akkor egy pillanatra sem hagynák szem elől.

A levélben is benne volt, hogy nem kerülhet annak az álnok szörnyetegnek a karmai közé, de ha nincs más lehetőség, akkor fel kell áldoznia magát a jó cél érdekében. Soha nem érdekelte mások véleménye. Persze, kíváncsi volt arra, hogy mit gondolnak a többiek, viszont, ha nem volt ínyére, akkor azt szóvá tette.

Egyáltalán nem tetszett neki, mikor Kate meg akarta győzni Lizt, hogy ne járhasson iskolába. Igaz, hogy olykor elveszíti az irányítást, de ez nem gátolhatja meg abban, hogy próbálkozzon az emberek között élni. Hiszen mindenki a hibáiból tanul, és Aurora minden félrelépése után fontos tanulságot szűrt le. A gyakorlásoknál felhasználta azokat a hibákat, melyek szemet szúrtak neki, és így könnyebbnek érezte a tanulást.

‑ Nem akarom elveszíteni! Apa halála is szörnyen hatott rám, de ha anya is elmegy, akkor én abba belehalok – motyogta Theo rekedtes hangon, és már‑már görcsösen szorította Aurora felsőjét. Félő volt, hogy elszakítja a textilt.

‑ Tudom, hogy mit érzel, és esküszöm, hogy nem kell átélned azt, amit nekem. Nem hagyom, hogy szenvedj, és elveszíts a számodra egyik legfontosabb embert a világon.

‑ Te hogyan élted túl? – kérdezte halkan Theodor.

‑ Nektek köszönhetően – mosolyodott el Aurora, majd elhúzódott tőle. – Igaz, rengeteget sírtam, és öngyilkosságon is gondolkoztam, de az, hogy végig mellettem álltatok, iszonyatosan lelki erőt adott. Ha nem fogtátok volna a kezem, akkor már rég feladtam volna – vallotta be őszintén.

‑ De akkor is hihetetlen, hogy még nem kaptál idegösszeomlást. Minden rossz megtörtént veled, ami egy emberrel egyáltalán megtörténhet – motyogta Theo egy bágyadt sóhaj kíséretében.

Aurora a takaróját gyűrögette, és képtelen volt a fiúra nézni. Nem akarta, hogy lássa a gyengeségét. Félt attól, hogy tudomást szerez arról, hogy éppen a teljes lelki összeomlás szélére sodródott, ahonnan nem egyszerű kijutni.

Ennek ellenére valamilyen oknál fogva, amit ő sem tudott halkan megszólalt.

‑ Nem élném túl, ha elveszíteném Őket – suttogta kimerülten.

‑ Nem fogod! Te magad mondtad, hogy nem hagyod, hogy megtörténjen a legrosszabb. És, ha összefogunk, bármire képesek vagyunk – mondta Theo határozottan, majd biztatóan elmosolyodott.

‑ Ne bizakodj ennyire, ez az én reszortom – nevetett fel Aurora mindenféle vidámság nélkül. – Amúgy azt sem tudjuk, hogy egyáltalán miről írtak a levélben – motyogta a lány, és sok év után először könny csordult végig az arcán.

‑ Igazad van, nincs értelme annak, hogy ennyire biztos vagyok a sikerünkben. De ne feledd, hiszek benne, hogy képesek vagyunk rá – mormolta Theodor, miközben szorosan magához ölelte.

Miközben karjai körülzárták unokatestvérét rájött, hogy a látszat ellenére nincs kőből sem a szíve, sem a lelke. Valójában olyan, mint a legtörékenyebb porcelán. És ez az igazi indok, ami miatt nem akarja közel engedni magához az embereket. Hiszen, ha egy illetéktelen személy tudomást szerezne a gyengepontjáról, akkor abból iszonyatosan nagy baj lenne. Bár már megtörtént a baj. Mondjuk, ameddig mások előtt képes erősnek mutatni magát, addig nincs probléma.

‑ Kérlek, ne mondd el senkinek! – dadogta Aurora zavartan.

‑ Lakat a számon! – jelentette ki Theo egy gyengéd mosoly kíséretében.

Aurora ráemelte a pillantását, adott az arcára egy puszit, lepattant az ágyról, majd egyenesen az erkélyre ment. Megállt egy másodpercre, és visszanézett.

‑ Köszönöm – suttogta hálásan.

‑ Ez csak természetes, bármi gond van rám mindig számíthatsz – mondta Theo őszintén.

Aurora elvigyorodott, egy laza mozdulattal felült a korlátra, belenézett unokatestvére nagy szemeibe, majd mit sem habozva leugrott. Talpra érkezett, akár egy macska.

Nem várta meg, hogy Theo megjelenjen, azzal a szándékkal, hogy leharapja a fejét, ezért futásnak eredt. Útja az Öreg Tölgyhöz vezetett.

Amilyen gyorsan érkezett lelkére a megnyugvás, olyan gyorsan távozott is. Az aggodalom elemi erővel csapott le rá, képtelen volt tisztán gondolkozni.

Mi van, ha nem járnak sikerrel? Mi van, ha elbukják az egészet és a szeretteik isszák meg az egésznek a levét?

‑ Nem ez nem történhet meg! – kiáltotta el magát, miközben lendületből beleütött az első útjába kerülő fába.

Érezte, ahogy gyűlölete egyre nagyobb, amit Drigion iránt táplált. Nem ismerte Őt, mégis saját kezűleg akarta széttépni. Jobb, hogyha fülét‑farkát behúzza, ugyanis, ha megtalálja, akkor nem lesz abban köszönet, amit kapni fog.

Lelki szemei előtt látta, ahogy végez vele. Igaz arca nem volt a testnek, de ez nem izgatta igazán. Kellemes borzongás járta át a testét, ahogy arra gondolt, hogy megbosszulja szerettei elrablását. Először az ujjait törné el egyenként, majd a kézfejcsontját törné ripityára. Ezután következne a kéz többi része, majd miután mindenegyes csontjával végezne, vigyorogva tépné ki a szívét és égetné el.

Még véletlenül sem használná a képességét, hiszen azzal nem lenne képes átadni azt a szenvedést, amelyet az a szörnyeteg okozott nekik ezzel a kis akciójával.

Szaggatottan vette a levegőt. Szinte fájdalmat okozott neki a lélegzetvétel. Legszívesebben térdre rogyott volna, hogy ne tegyen semmi őrültséget, de ment tovább.

Furcsa, de egyben kellemes nyugalom szállta meg, mikor megpillantotta a fát. Tenyerét gyengéden végighúzta a törzsön, és mindenféle nehézség nélkül felkapaszkodott a legalsó ágra, majd onnan ment tovább. A legkényelmesebb ágon helyezkedett el, és ezt követően megkönnyebbülten felsóhajtott.

‑ Annyira félek – kezdett bele halkan. – Miért pont Kate‑éket kellett elrabolniuk? Miért nem engem vittek el egyből? Mondjuk, akkor valami lényege van ennek, és valami köze is lehet hozzám annak a bizonyos Lettalionnak, amiről szót ejtett Drigion. És persze itt van a következő kérdés. Ki az a Drigion? Hol van Tenebris? Mi az a Lux?

Nem értem, hogy mi folyik itt. Igaz, Liz említette már, hogy a Kurioz lét nem könnyű, de nem hittem volna, hogy ilyen bonyodalmakkal jár. És persze azaz a pláne, hogy még emberek vagyunk, és a tudásunk a minimális szintet sem haladja meg. Így mégis hogy a fenébe szabadítsuk ki Lisbeth‑éket? Mit tegyünk, hogy mindenki épségben ússza meg, és hogy se, én se a Lettalion ne kerüljön Drigion kezébe?

Persze ezek mellett még a Nathe‑hez fűződő teljesen értelmetlen érzelmeim is bosszantanak. Nem kedvelhetem Őt, hiszen egyáltalán nem szolgált rá. Egy faragatlan fráterről van, szó akit igazából jó messzire el kellene kerülnöm, nemhogy még közös mentőakcióba kezdeni vele. Ki kell találnom valamit, ami végleg távol tartja tőlem, és még a próbálkozás gondolata sem fordul meg a fejében. Nincs igaza Kate‑nek, nem szerettem bele. Akkor sem engednék a közeledésének, ha Ő lenne az utolsó férfi a Földön!

‑ Ez azért kicsit erős volt – szólalt meg gúnyosan Nathe, aki a semmiből termett ott előtte.

Aurora ijedtében majdnem felsikított, de szerencsére még idejében szorította össze a fogait.

‑ Nathe, kérlek szépen menj el, gondolkozni szeretnék – suttogta, miközben hunyorogva felnézett rá.

‑ Ne küldj el! Beszélgessünk – motyogta a fiú szinte már könyörgő hangon.

‑ Azt mondtam, hogy menj el! – ordította Aurora teljesen kikelve magából, és nem sok kellett ahhoz, hogy elkövesse élete talán legnagyobb hibáját.

‑ Adj egy esélyt! Miért akarnék ártani neked, ha ugyanazok az érdekeink? Engedj, hogy megismerjelek! – kérte, miközben kimérten leült elé.

Auroránál már majdnem elszakadt a cérna, mikor megszólalt a fejében egy idős és egyben nagyon bölcs hang. Majdnem felnevetett örömében, ugyanis az Öreg Tölgy, már nagyon rég szólt hozzá.

Nem félhetsz egész életedben Aurora. Néha meg is kell ijedni ahhoz, hogy teljesek legyünk. Ez a fiú semmi sem ártott neked, és nem vezérli semmilyen rossz szándék. Daviddel kapcsolatban nem tévedtél, de Nathaniel szíve tiszta, mint az új szülött csecsemője. Ő is hasonló dolgokon ment keresztül, mint te, talán a végére be is ismered magadnak, hogy vonzódsz hozzá. Igen, igaza volt a nővérednek, szereted Őt, vagyis, ha még nem is szerelem, amit iránta érzel, a csírája már megjelent a szívedben, ezt pedig öntözni kell. Bár, ha te nem teszed, akkor valami ember feletti erő elvégzi helyetted a munkát, mivel végül úgy is ki fog virágozni a csíra. És ne kételkedj magadban. Hatalmas lelkierőd van, sokan már összeroppantak volna ekkora nyomás alatt. Biztos vagyok benne, hogy sikerülni fog végigjárni az utat. Igaz, sok nehézség árán, de hidd el megéri! A boldogságért mindig megéri küzdeni!

Nathe‑et nem zavarta Aurora merengése, sőt örült annak, hogy nem lökte le a fáról.

Csillogó szemekkel figyelte a lány gyönyörű arcát, ahogy átszellemülten mered maga elé. Soha életében nem találkozott hozzá hasonló lánnyal. Hiába viselkedik vele, úgy ahogy mégis úgy vonzza magához, mint mágnes a vasat. Fel akarta adni a küzdelmet, de Valery rávilágította arra, hogy tovább kell küzdenie. Hiszen, ha a régi korok nagy harcosai is feladták volna az első akadálynál, akkor nem lenne most ott az emberiség, ahol van. Lehet, hogy rosszabb helyzetek uralkodnának. Bár eléggé elszabadultak a kedélyek, de nem ez a lényeg. Nem szabad feladni! Annak ellenére, hogy Aurora képes a puszta pillantásával gyilkolni, Ő is egy lány, aki szeretetre, és törődésre vágyik. Nathe pedig a tökéletes személy, aki boldoggá tudná tenni Őt. Csak idő kell, amíg meggyőzi a lányt, hiszen nincsenek jó tapasztalatai a férfiakkal kapcsolatban. Mondjuk a hibátlan külsejének köszönhetően, mindenegyes hímnemű példány szeme rátapad, ami roppant irritáló lehet. Ritka az ilyen szépség, mint Ő. És igen szerencsésnek mondhatja az magát, aki maga mellett tudhatja.

‑ Nathe, mit szólnál ahhoz, ha elnapolnánk a beszélgetést és hazamennénk?  Tudtommal egy igen érdekes út áll előttünk – vigyorodott el Aurora, majd meg sem várva a fiú válaszát lemászott a fáról.

Nathe pár pillanatig döbbenten meredt maga elé, majd egy boldog mosoly jelent meg az arcán. Ugyanis Aurora szavaiból azt vette ki, hogy van esélye arra, hogy az út alatt megismerje Őt, ezáltal közelebb kerüljön hozzá és a szívéhez is.