23. A nyugalom a hosszú élet titka

Aurora szárnyalt, a fellegekben érezte magát. Igaz tudta, hogy nem szabad hagynia, hogy teljesen elterelje a fiúba figyelmét, de egy kis boldogságot megengedett magának.

Mint utólag kiderült Valery és Theodor kihallgatták az egész beszélgetésüket. Theo, a védelmező testvért játszva közbe is akart lépni, de Val nem engedte.

Még szerencse! Elég érdekes lett volna, ha Theodor, mint egy felajzott bika megzavarja őket egymás szájának a feltérképezésében. Igaz, nem csak a nyelveik simogatták egymást…

Aurora elpirult az emlék hatására. Ahogy a fiú, erős mégis gyengéd kezei a pólója alá csúsztak… ahogy testük egymáshoz simult.

– Min merengsz kicsim? – Nathe hangja rántotta vissza a jelenbe.

Ránézett a fiúra, aki ajkait egy huncut mosolyra húzta, melynek hatására, ha lehetséges még jobban elpirult.

– Semmin… semmin – dadogta zavartan.

A fiú egészen közel hajolt hozzá, miközben beszélt a szája a lány fülét súrolta.

– Mennyire vetkőztettél le? A boxert legalább rajtam hagytad?

– Na, de Nathe! – kiáltott fel vékony hangon Aurora, és zavarában azt sem tudta, hogy hova nézzen.

Szerelme hangosan felnevetett, majd szájon csókolta.

– Te azt csinálsz velem, amit akarsz. Ez a gondolataidra és a valóságra is vonatkozik – mormolta csillogó szemekkel.

– Én…

– Sziasztok! Mi a nagy helyzet? – furakodott közéjük Theo, ezáltal kénytelenek voltak elengedni egymás kezét.

Aurora észrevette, hogy unokafivérének nem igazán tetszik, hogy együtt vannak Nathaniellel. Bár ez elég érdekes volt, hiszen ő is azt akarta, hogy adjon egy esélyt a fiúnak. Egyáltalán nem értette, hogy mi történt, ezért elhatározta, hogy a legközelebbi pihenőnél kifaggatja Theodort.

~*~

– Miért van egy olyan érzésem, hogy több dolgot is elhallgatsz előlem?

Theodor ijedtében majdnem eldobta a térképet, és emiatt olyan szemekkel nézett Aurorára, mintha megette volna a vacsoráját.

– Nem tudom, hogy miről beszélsz – rántotta meg végül a vállát a fiú.

Aurora csak elmosolyodott és letelepedett unokatestvére mellé.

– Ha nem mondod el, hogy mi van, akkor világgá kürtölöm, hogy mi történt 2008. július 24-én – nézett rá nagy ártatlan szemekkel.

Theo lélegzete láthatóan elakadt, és a szemei is kigúvadtak az ijedtségtől. Aurora tudta, hogy eltalálta az egyik leggyengébb pontját. Nem igazán akarta soha felhasználni ezt ellene, de nem adott más lehetőséget neki. Még a veréssel sem ért el volna ilyen hatást, pedig ügyesen tud bunyózni, viszont Theodornak nagy a fájdalom faktora.

A fiú vett egy mély levegőt és halkan beszélni kezdett.

– Én… szóval… Nem anyáék felé tartunk, hanem Mirrianához. Hadd mondjam végig! – emelte fel a kezét, mikor Aurora szólásra nyitotta a száját. – Nem rohanhatunk a vesztünkbe. Drigion vár ránk, több száz kuriozzal. Nem emberekkel állunk szemben, Aurora. kuriozokkal, akiknek iszonyatos hatalmuk van, akik gondolkodás nélkül ölnek. Élve kell kihoznunk onnan anyáékat, és közben egyikünknek sem kellene meghalnia. Túlélnéd, ha bárkit is elvesztenél közölünk? Nem. Gondolkozz Aurora, mielőtt cselekedsz – tette a vállára a kezét unokafivére.

Aurora összerándult, de nem mondott semmit. Tudta, hogy igaza van Theodornak, de a hatalmas volt benne a bosszúvágy, így képtelen volt lemondani tervéről. Viszont jobb, ha ezt senki nem tudja.

– Nathanielt illetően pedig… a húgomként szeretlek, és bármilyen hím is akar bejutni a bugyidba, én ugrok – kacsintott rá, de a hangja az komoly volt.

– Hidd el, hogy egyelőre nem nyitom ki a kapukat – vigyorodott el Aurora.

– Ajánlom is – pillantott rá a szeme sarkából a fiú és figyelme visszaterelődött a térképre.

A következő percek csendben teltek, csak a tűz ropogását és az éjszaka hangjait lehetett hallani. Aurora kissé kezdett ideges lenni, ugyanis Nathaniel és Valery elég régóta távol voltak, pedig csak tűzifáért mentek. Fesztülten figyelte azt a pontot, ahol félórával azelőtt eltűntek az erdő sűrűjében.

Számolta a perceket, és ahogy telt az idő egyre jobban nőtt benne a rémület.

Mi van, ha elkapta őket egy gonosz lény? Vagy, ha Drigion csapdájába estek? Esetleg egy elmebeteg gyilkos darabokra tépte őket?

– Hol vannak már Valeryék? – kérdezte hirtelen homlokráncolva Theo.

– Nem tudom – morogta Aurora, és hirtelen felpattant, de nem volt túl jó ötlet, ugyani iszonyatos fájdalom hasított a fejébe. – Ááááááá! – kiáltotta kétségbeesetten, miközben térdre rogyott.

Theodor ijedten nyúlt utána és próbálta csitítgatni, de egy kicsit sem segített, sőt a fájdalom tovább növekedett.

– Végre bevallhatnád, hogy eltévedtünk! – mordult fel Valery, mire Nathe, csak kétségbeesetten megvakarta a fejét.

– Persze, pont ilyenkor nincs kéznél mobil – sóhajtotta csalódottan a fiú, majd felnézett az égre.

– A francba is már! Itt fogunk megrohadni! Auroráék csak az oszló tetemeinket találják meg! Istenem Nathe, nem akarok meghalni! – sírta el magát Valery, mire a fiú átölelte a vállát.

– Először is, nyugodj meg! Másodszor, nem lesz semmi baj! Visszatalálunk, csak ne pánikolj, mert azzal csak rontasz a helyzeten. Vegyél két mély levegőt, majd gondoljuk át, hogy mit tegyünk – suttogta nyugtató hangon Nathe.

– De mi lesz velünk? És anyáékkal? Mindennek vége! – kiáltotta kétségbeesetten.

Nathanielnek nem kellett sok, hogy elkezdjen üvöltözni a lánnyal, de tudta, hogy azzal csak rontana a dolgon. Egyáltalán nem akarta, hogy Val ájulásig hergelje magát.

Biztos volt benne, hogy szerelmének már feltűnt, hogy jó ideje távol vannak. Nem tetszett neki a gondolat, hogy a lány a keresésükre induljon, még ha Theoval karöltve is. Minél előbb vissza kellett jutniuk a táborhelyre.

– Senki nem fog meghalni! Hagyj egy kicsit gondolkozni – nézett a lányra kérlelően.

Val aprót bólintott, és a fiú tanácsát megfogadva mély levegőket vett.

– Nos… Nagyjából tíz percet gyalogoltunk nyugat irányába… Az meg mi? – kérdezte döbbenten Nathe, mikor észrevette, hogy világít a lány zsebe.

– Csak a telefonom… – motyogta Valery döbbenten, majd elvigyorodott. – Totál elfelejtettem, hogy nálam van.

– Nagyjából 3 perccel ezelőtt említettem, hogy milyen jól jönne egy mobil, de nem baj! Örülök, hogy figyelsz rám basszus! – morogta a fiú idegesen. – Amúgy hogy töltöd? – tette hozzá kíváncsian.

– Ne harapd le a fejem, teljesen kiment a fejemből, hogy a zsebemben van! – emelte fel sértődötten az orrát Valery. – Hordozható töltő – rántotta meg a vállát hetykén.

Nathaniel megrázta a fejét, majd égnek emelte a szemét. Tisztában volt azzal, hogy Val egy szétszórt bohókás lány, de hogy ennyire…

Hirtelen oldalra kapta a fejét, ugyanis közeledő léptek zaja ütötte meg a fülét. Valeryt gyorsan a háta mögé tolta, és felkészült a legrosszabbra.

Lelki szemei előtt látta, hogy egy ocsmány lény fedi fel magát a sötétben, és gondolkodás nélkül rájuk támad.

A szíve a torkában dobogott, ahogy egyre hangosabbak lettek a léptek.

– Nathe… – suttogta rémülten Valery.

A fiú nem reagált, csak nyelt egyet, miközben várta közelgő végzetüket.

Aurora nem törődve az iszonyatos fájdalommal felpattant és a táskájához ment. Érezte, hogy történt valami Valeryvel és Nathaniellel.

– Mégis mit csinálsz? – kiáltott rá Theo dühösen.

– Megkeresem a többieket – közölte természetes egyszerűséggel.

Theodor menten felpattant, két hatalmas lépéssel átszelte a köztük lévő távolságot.

– Eszednél vagy? – ragadta meg a vállát erőteljesen.

– Pontosan. Igaz, majd széthasad a fejem annyira fáj, de tuti, hogy ezek ketten eltévedtek, szóval vissza kellene őket hozni.

Egy erőteljesebb mozdulattal lefeszítette a válláról a fiú kezét és egy zseblámpát dobott oda neki.

Theo még mondani akart valamit, de nem volt lehetősége. Aurora könnyed léptekkel indult el abba az irányba, amerre Valeryék indultak. Nem fordult hátra, hogy unokatestvére követi-e, ugyanis hallotta a lépteit.

Nem értette, hogy történhetett ez, hiszen Valery azért tudta, hogyan kell tájékozódni az erdőben. Persze, ha úrrá lesz rajta a pánik, akkor a saját nevét is elfelejti. És természetesen mást hibáztat, a saját baklövése miatt.

Szegény Nathaniel… Biztos pattanásig feszülnek az idegszálai. Az biztos, hogy Val elég nehéz eset, szép szavakkal nem is lehet rá igazán hatni. Lisbeth-nek is sokszor meggyűlt vele a baja, főleg, mikor elkezdődött a fiúzós korszaka. Csak úgy engedte el bárkivel is, ha Aurora vele tartott. Természetesen ez Aurorának nem volt túlságosan ínyére, és általában inkább megnézett egy filmet a moziban, amíg unokanővére nyáladzott az aktuális pasijával.

Már majdnem elmosolyodott, mikor is fájdalom járta át egész testét. Egy pillanatra muszáj volt megállnia, hogy összeszedje magát, de mikor látta, hogy Theo rögtön segíteni akar neki tovább indult. Nem foglalkozott a kínnal, erősnek kellett maradnia, különben szétesett volna az egység.

– Aurora…

– Nem számít – sziszegte összeszorított fogakkal.

– De… - kezdte a fiú, viszont Aurora éles hangon félbeszakította.

– Ha el mered mondani neki, én megnyúzlak!

– Oké-oké, befogtam – emelte fel védekezően a kezeit Theodor.

Ahogy egyre mélyebbre értek az erdőben, Aurorában úgy nőtt a feszültség. Átkozta magát azért, hogy nem ő indult el fát gyűjteni. Akár csukott szemmel is képes lenne tájékozódni, bármilyen idegen is a hely.

– Arra vannak – mutatott észak felé Theo.

– Honnan tudod?

– Egy kismadár csiripelte – kacsintott rá nevetve, mire Aurora elvigyorodott.

– Mi lenne velem nélküled? – kérdezte nagyot sóhajtva a lány, miközben elindult a megfelelő irányba.

– Véged lenne! – jelentette ki a fiú magabiztosan.

– Így van! – bólogatott hevesen Aurora.

Nem kellett sokat menniük és meg is hallották társaik beszélgetését. Persze Valery hangjából tisztán ki lehetett venni a pánikot, Nathe viszont teljesen nyugodt volt, jól kezelte a helyzetet.

Ahogy közelebb értek hirtelen elhallgattak, Aurora pedig tudta is, hogy miért. Ellenségnek hitték őket, ami érthető is volt.

Aurora halványan látta Nathe férfias testének körvonalait, és azt is ki tudta venni, hogy támadó pozíciót vett fel. Olyan volt, mint egy zsákmányra váró puma. Persze ő szexi volt, és igen csak izgató…

– Össze ne tojjátok magatokat! - kiáltotta el magát Theodor.

Ahogy kiléptek a bokrok közül két igen dühös szempárral találták szembe magukat. Aurora, hogy enyhítse Nathe haragját átölelte a nyakát és egy apró csókot lehelt ajkaira.

– Előbb is jelezhettetek volna, hogy ti vagytok azok – mormolta a fiú bosszúsan.

– Igen ám! Nem kellett sok, hogy Nathaniel elé álljak, és megvédjem! – tette hozzá Val égbeemelt orral.

– Na, azt megnéztem volna – motyogta tűnődve Theo.

– Most úgy csinálsz, mintha nem védeném meg a hozzám közelállókat! – kiáltott fel sértetten nővére.

Aurora csak mosolygott unokatestvérei évődésén, mondjuk nem tudott sokáig rájuk figyelni, ugyanis szerelme karjai dereka köré tekeredtek, majd szorosan magához húzták.

Mielőtt egy pillanatig és élvezhette volna a fiú ölelését, a fájdalom ismét kitárta szárnyait, és magával ragadta őt.

Nem sikított, nem mondott semmit, csak összeszorította a fogait és arcát Nathe mellkasába fúrta.

– Mi a baj kicsim? – kérdezte Aggódó hangon Nathaniel.

– Semmi – suttogta rekedtesen Aurora.

Nem akart gyengének és sebezhetőnek látszani, nem hagyhatta, hogy a fájdalom legyőzze őt, mint az elmúlt időszakban oly’ sokszor.

– Láthatóan szenvedsz! – tolta el óvatosan magától a fiú és aggódva mérte végig. – Mid fáj Angyalom?

– Semmi!

– Aurora…

– Fogd be Theodor! – kiáltott fel dühösen.

– Mondd el, hogy hol fáj! – csattant fel Nathe.

– Mindenhol! Érted? Mindenhol! A fejemben a legelviselhetetlenebb!

– Hogy segíthetek? – váltott rögtön lágyabb hangnemre a fiú.

– Nem tudsz segíteni – suttogta Aurora elkenődött hangon.

– Csak tudok valahogy – mormolta és óvatosan magához ölelte.

Ekkor már Theo és Valery nem voltak ott. Aurora nem aggódott, ugyanis tudta, hogy Theodor gond nélkül visszatalál a táborhelyre.

Ha gond lenne a tájékozódással – ami kizárt dolog -, akkor az állatokat hívná segítségül. Nagyon hasznos képességgel rendelkezik. Persze nem volt könnyű megtanulni használni, hiszen rengeteg koncentrációt igénylő kuriozum. Mondjuk ez Valery képességére is igaz. Nem túl könnyű tárgyakat reptetni a puszta gondolattal.

De, ha őszintének kell lennie, bármit megadna azért, hogy cseréljen velük. Nem túl jó dolog, ha az ember olyan kuriozum birtokában van, amivel akár a szerelmét is megölheti.

– Értsd meg Nathe, hogy nem tudsz segíteni! – mondta Aurora, jóval élesebben annál, mint ahogy szerette volna.

Bocsánatot akart kérni, de képtelen volt megszólalni, túlságosan is feldúlt volt.

– Sajnálom, Angyalom, én csak aggódom érted – suttogta és arcát a lány hajába fúrta. – Szeretlek – tette hozzá alig hallhatóan.

– Tudom, én is szeretlek.