24. Mirriana

Szűnni nem akaró fájdalom, folytonos aggódás, acélos türelem…

Harmadik napja már, hogy Aurora a kínok kínját éli meg. És nem tudja az okát. Ez pedig iszonyatosan idegesíti, persze Nathe aggódása talán még idegfeszítőbb. Aranyos a fiútól, hogy mindent meg akart tenni érte, és hogy segíteni akar neki, de… a 100 ,,Hadd segítsek Angyalom!” után már eléggé irritáló volt.

Nehéz volt úgy válaszolni, visszautasítani a segítő szándékát, hogy ne bántsa meg. Ha túl erőteljesen szólt vissza neki, akkor mindig egy bűnbánó csókkal hozta helyre a dolgot.

– Kicsim… – hallotta meg Nathe aggódó hangját.

– Igen? – pillantott rá kíváncsian.

– Van egy elméletem, hogy mi okozza a fájdalmadat.

– Mi lenne az? – torpant meg hirtelen a lány.

Az előttük sétáló társaik is megálltak ezen hír hallatára.

– Valószínűleg a kuriozumod olyan hatalmas, hogy az emberi szervezeted képtelen feldolgozni. A benned lakó kurioz utat akar magának törni.

Aurora felvonta a szemöldökét, mire Nathaniel csak elmosolyodott.

– Ne mondd azt, hogy azt hiszed Drigion csak azért akar téged, mert kivételes szépség vagy – simította meg gyengéden az arcát. – Sokat gondolkoztam ezen, és arra jutottam, hogy te harcosként és nőként is kellesz neki.

Mielőtt Aurora bármit is mondhatott volna, Valery halkan megszólalt.

– Valamit eltitkoltam előletek…

– Mégis mit? – vonta kérdőre döbbenten Theodor.

– Auroráról szól egy jóslat, igaz nem tudom, mi áll benne. Te leszel az egyik leghatalmasabb kurioz, és a Lettalionhoz is van valami közöd. Lehetséges, hogy nem csak az erőd rohamos növekedése miatt szenvedsz, hanem az is közrejátszhat, hogy a közelben van a kő.

– Te ezt honnan tudod? – kérdezte érdeklődve Nathe.

– Egyszer kihallgattam anya és Leo beszélgetését – motyogta zavartan.

Aurora nem reagált semmit, csak elgondolkozva dőlt neki szerelme mellkasának. Ha csak a fele igaz annak, amit Valery és Nathe mondott, akkor tényleg iszonyatos nagy bajban van.

– Nem hagyom, hogy... – morogta Nathe dühösen, miközben átölelte a lány derekát.

– Nem lesz semmi baj szívem – szorította meg biztatóan a kezét Aurora, holott tisztában volt, hogy nagy valószínűséggel a kijelentése ellentéte fog teljesülni.

Nathaniel gyengéden elmosolyodott, majd mit sem törődve a többiekkel, egy szenvedélyes csókkal pecsételte a lány mondatát.

Aurora boldogan viszonozta az édes tevékenységet, és nem foglalkozott unokatestvérei színlelt öklendezésével és felháborodott torokköszörüléseivel.

– Valami a torkodon akadt? – pillantott Valery-re, mikor elhúzódott a fiútól.

A lány erre csak megforgatta a szemét, majd elvigyorodott.

– Mi lenne, ha tovább mennénk? – kérdezte Theo.

– Szerintem meg, jobb lenne, ha pihennénk egy kicsit – mormolta Nathaniel, miközben Aurorát bámulta.

– Nathe, nincs semmi baj, induljunk – mosolygott rá erőltetetten a lány.

A fiú olyan közel hajolt, hozzá, hogy az orruk hegye összeért.

– Ne hazudj nekem!

– Te meg lépj hátrébb, mielőtt leharapom az orrodat – mosolyodott el Aurora. – Menjünk tovább!

Szerelme mogorván, de bólintott, majd játszva a sértődött kisfiút Valeryvel az oldalán el is indult. Ez egyáltalán nem zavarta Aurorát, amúgy is váltani akart pár szót Theodorral.

– Muszáj valamit tennünk, különben megőrülök – szólalt meg halkan a lány, mikor hallótávolságon kívülre értek társaik.

– Tudom – mormolta Theo. – Mindhárman tisztában vagyunk azzal, hogy a fájdalmad szinte elviselhetetlen. Próbálod elrejteni, de képtelen vagy rá.

– Meg fogom ölni Drigiont, ez mind miatta van – sziszegte összeszorított fogakkal Aurora.

Az idő előrehaladtával egyre nőtt benne a megvetés, melyet a férfi iránt érzett.

Ha nem rabolta volna el Lisbeth-éket, akkor már áteshetett volna a Fracturán, és nem lennének fájdalmai.

– Ne hagyd, hogy a dühöd irányítson – sóhajtott fel idegesen Theodor.

– Miért is ne?

– Mert így meggondolatlanul fogsz cselekedni, ami akár az életedbe, vagy a többiekébe is kerülhet. Aurora, legyen tiszt a fejed, mert olyan erő birtokában állsz, amit, mint te is tudod iszonyatosan nehéz kontrollálni és irányítani. Ha esetleg valaki mondjuk, közülünk elkap az egyik igen rossz pillanatodban, akkor annak végzetes következménye is lehet.

– Fáj, iszonyatosan! Jelen pillanatban is szinte elviselhetetlen. Egyedül azért nem sírok, mert valamilyen szinten megszoktam a terhelést a gyakorlások közben.

Theo hirtelen magához húzta a lányt és szorosan megölelte. Aurora először meglepődött, de pár pillanattal később boldogan viszonozta a mozdulatot.

– Komolyan nem tudom, hogy mihez kezdenék nélkületek – sóhajtotta a lány.

– Mindig számíthatsz ránk, bármi legyen! – ígérte meg Theo.

Miután elhúzódtak egymástól két türelmetlen szempárral találták szembe magukat.

Aurora nem akart magyarázkodni, egyáltalán nem volt ereje hozzá. Iszonyatosan fáradtnak érezte magát. Az alváshiány és a folytonos idegeskedés leszívta teljesen. A lelke legmélyén nem hitte el, hogy sikerülhet megmenteni szeretteit. Rettegett a tudattól, hogy elveszíti őket.

Elhatározta, ha nem válik be a terve, akkor megadja Drigionnak azt, amit akar. Bár a tudat, hogy elhagyja Nathanielt, megőrjítette.

Ha ez bekövetkezne, vajon gyorsan tovább lépne? Biztos, hogy találna egy ezerszer jobb lányt, aki igazán megbecsüli, és nem bánik vele ilyen szemét módon. Nathe nagyon figyelmes, udvarias, kedves, jóképű fiú, a nők álma, szóval butaság lenne azt gondolni, hogy cölibátust fogadna és egy zárdába vonulna.

– Min merengsz?

Aurora ijedten kapta fel a fejét, és nagy szemekkel nézett Nathanielre. Érezte, ahogy az arca forrósodni kezd, az elmebeteg gondolatai miatt.

– Én csak… – dadogta zavartan.

– Miért van egy olyan érzésem, hogy még véletlenül sem arról fantáziáltál, ahogy liliomtiprást követek el rajtad? – kérdezte fancsali képpel a fiú.

Aurora nem mondott semmit, csak összeszorított a száját és a földet bámulta mereven.

– Mi a baj angyalom? – kérdezte óvatosan.

– Egyszerűen csak elgondolkoztam azon, hogy mi lenne, akkor, ha nem lenne más megoldás, minthogy feladom magam Drigionnak – motyogta az orra alatt a lány, és érezte, ahogy a gyomra összeszorul, és a hideg végigfut a hátán.

– Kérlek még a csíráját is irtsd a gondolatnak a gyönyörű kobakodból! – nyögte kétségbeesetten Nathe, miközben a két tenyere közé fogta a lány arcát.

Ahogy pillantásuk találkozott Aurorában tudatosult, hogy megtalálta a helyét a világban. Életében először nem érezte magát elveszett kislánynak, aki nem találja a hazafelé vezető utat. Igaz az erdő kellős közepén álltak, mégis, mintha hazaért volna. Nathe jelentette számára az igazi biztonságot, bármi történjék is rá örökké számíthatott.

A sós könnyek váratlanul bukkantak elő, és folytak végig orcáján. Nem akarta visszatartani a sírást, rádöbbent arra, hogy Nathaniel előtt nem kell szégyellnie az érzéseit.

– Szeretlek – suttogta a lány mosolyogva, majd még mielőtt bármit is mondhatott volna Nathe, ajkát az övére tapasztotta.

– Nem hagyom, hogy elvegyenek tőlem. Érted? – nézett rá szigorú szemekkel Nathaniel, mikor elhúzódtak egymástól.

– Értem – sóhajtott fel a lány.

– Segítsek újra megtanulni járni? Vagy magatoktól is sikerülni fog elindulni? – kiáltotta türelmetlenül Valery.

– Persze, ha fordított helyzet lenne, akkor neki senki nem szólhatna be – morogta Aurora szem forgatva.

– Olyan aranyos vagy, amikor mérgelődsz – vigyorodott el Nathe, majd ujjaikat összefűzve elindultak Theoék után.

Ahogy előrehaladtak érzékelhetően egyre nehezebb volt a terep, ez pedig megállásra kényszerítette őket, ugyanis Valery kénytelen volt a tornacipőt túrabakancsra cserélni.

Persze nem fogadta el Auroráét, ami már rendesen be volt törve, neki a sajátja kellett, amit New Orleansban szerzett be. Aurora tudta, hogy irgalmatlanul fájni fog Val lába az új bakancs miatt.

De Valery senkire nem hallgatott. A rózsaszín lábbelijében gyönyörködött, mást nem látott.

– De, ha nekem lesz igazam, akkor úgy tarkón váglak… – sziszegte Aurora fenyegetően, majd továbbindult.

Egy óra elteltével már láthatóan fájdalmai voltak Valery-nek, amit erősen próbált leplezni.

Aurora csak a fejét csóválta és nyugtázta, hogy ismételten igaza volt. A taslival még várt, de már viszketett a tenyere. Unokanővérére már ráfért egy tanító jellegű ütés, régen agyalta már meg.

– Fáj a lábam! – nyögte Val nem sokkal később.

Aurora hirtelen hátrafordult, szemei összeszűkültek és nagy léptekkel unokanővéréhez sietett.

– Nos, vagy felveszed a betört bakancsomat, vagy elmondom mindenkinek, hogy mi történt azon az ominózus bulin!

Valery arcszíne hirtelen bíborvörössé változott és kék szemeiben ijedtség villant. Aurora tisztában volt azzal, hogy ez egy igen mocskos módszer, de más nem jutott az eszébe.

– A francba, hogy te mindenkiről tudsz mindent! – mordult fel Theodor.

Aurora vetett unokafivérére egy huncut pillantást, majd drámaian felsóhajtott.

– Ez nem igaz, mert erről a jómadárról nem tudok olyan sok mindent – intett szerelme felé.

– Majd idővel kicsim – kacsintott rá nevetve Nathe.

– Remélem is – mosolyodott el Aurora. – No, akkor felveszed? – vonta fel a szemöldökét.

– Igen – sóhajtott fel megadóan Valery.

– Szerencséd – kacsintott rá Aurora.

Amint megtörtént a cipőcsere gond nélkül haladhattak tovább.

– Srácok – szólalt meg Theo pár óra gyaloglás után bizonytalanul. – A térkép szerint megérkeztünk.

Elhagyván a sziklás térséget ismét fás területen kellett taposniuk a talajt.

Mindenki döbbenten pislogott ugyanis bármerre néztek csak az ég felé nyúló monstrumokat láttak. De házhoz hasonló építmény, vagy képződmény sehol sem volt.

– Talán az egyik fatörzsben lakik – vigyorodott el Valery, mire Aurora csak megforgatta a szemét.

– Biztos vagyok benne, hogy valami mágia van a dologban – motyogta Nathe és ahogy az utolsó szó is elhagyta a száját erős fény vakított el őket.

Aurora szemét érdekes mód nem bántotta olyan szinten, mint a többiekét, ezért látta, mikor egy női alak rajzolódott ki a nagy fehérségben és lassan közelített feléjük.

Mikor a fény elhalványult és a nő arca láthatóvá vált, felismerte rég nem látott nagynénjét. Mérges volt rá, de ez nem igazán látszott rajta. Csak rezzenéstelen arccal bámult a nőre, aki halványan elmosolyodott.

– Már vártalak titeket – mondta és a mosolya egészen kiszélesedett.

– Én…. – kezdte Theo, de Mirriana félbeszakította.

– Theodor, Valery, Nathaniel és Aurora.

– Még emlékszel a nevemre? – kérdezte gúnyosan Aurora.

– Ne ítélkezz Aurora! Sokkal többről van szó, mint amit hiszel. Ha bejöttök szerény hajlékomba elmagyarázok mindent, azt is, hogy miért tűntem évekre.

Aurora szemei összeszűkültek, de mikor látta, hogy társai egy kicsit sem értenek vele egyet, lassan bólintott és Nathaniel kezét szorongatva követte Mirrianát az ismét felvillanó fehér fénybe.