17. Csapda

,,Szemeim úgy pattantak ki, mintha valaki szétfeszítette volna őket. A döbbenet pillanatok alatt kúszott végig a testemen. A szállodai szobám helyett egy sötét és nyirkos folyosón találtam magam. Még mielőtt felszínre törhetett volna a sokk okozta pánik, minden erőmet összeszedtem, és óvatos léptekkel elindultam előre. Nem igazán értettem, hogy miért pont arra vitt az utam, de volt egy olyan érzésem, hogy az a megfelelő irány.

Nem hallottam mást, csak a saját szívem egyeletlen dobogását. A minimális fény miatt kénytelen voltam látásomat teljesen kiiktatni, és a többi érzékszervemre hagyatkozni.

Legfontosabb kérdés, mely szemem előtt lebegett, hogy hol lehetnek a többiek.

– Engedjetek ki ti visszamaradott anyakomplexusos vadbarmok!

– Valery! – kiáltottam, és nem törődve a rossz látási viszonyokkal rohanni kezdtem.

– Angyalom? – Nathe lágy hangja zene volt füleimnek.

– Beszéljetek!

– Ne gyere ide, menekülj! Téged akar, csak is téged!

– Mi? – pislogtam döbbenten, miközben Theo hangjára fókuszáltam.

Nem sokkal később egy cellákkal teli teremben találtam magam. Csak pár fáklya világította meg a helységet, de rögtön kiszúrtam a társaimat. A szemközti rács mögött raboskodtak, ruháik szakadtak voltak, bőrük mocskos, arcuk megkínzott.

– Mi ez az egész? Hogy kerültetek ide? – kérdeztem kétségbeesetten, miután odarohantam hozzájuk.

– Nem emlékszel? Éppen indultunk volna tovább, mikor elkaptak minket és neked sikerült kijutnod a kocsiból – hadarta el gyorsan Valery.

– De kik kaptak el?

– Drigion emberei. Aurora most menj, amíg nem késő. Nem kaparinthat meg téged. Kérlek, fuss, ahogy a lábad bírja – nézett rám könyörgő szemekkel Nathaniel.

– Nélkületek nem megyek sehova! – jelentettem ki ellentmondást nem tűrő hangon.

– Ennek nagyon is örülök – Drigion hangja még a hátamon is felállította a szőrt.

Idegesen pillantottam hátra a vállam fölött. Testét ismét fekete köpeny fedte, arcát a csukja árnyéka takarta. Lassan megfordultam, és minden dühömet összeszedve meredtem Digionra.

– Megöllek! – sziszegtem fogcsikorgatva.

– Elég gyors vagy? – Mire az utolsó szót is kimondta eltűnt a szemem elől. – Itt vagyok! – szólalt meg gúnyosan, mire a szívem kihagyott egy ütemet.

Ezredmásodpercek alatt pördültem meg és rémülten láttam, hogy Theo mellkasán egy hatalmas lyuk tátongott, Valery a földön feküdt ajkai elnyíltak, szájából pedig vér folyt. Ahogy pillantásomat tovább vittem Nathanielt keresve, megláttam Drigiont a fiú levágott fejével a kezében.”

– Elég! – kiáltotta Aurora kétségbeesetten. – Nem bírom tovább.

– Minden oké?- hallotta meg Val rekedtes hangját.

– Csak egy rossz álom. Aludj, szükséged van a pihenésre – mormolta, majd visszahanyatlott az ágyra.

– Oké… - motyogta, majd nem sokkal később csak egyenletes szuszogását lehetett hallani.

Aurora merev pillantása a plafonra szegeződött. Legnagyobb vágya az volt, hogy véget érjen ez az őrület és nyugodtan élhessék az életüket.

– Úgy érzem, hogy soha nem lesz nyugalmam – suttogta elgyötört hangon.

– Szóval Nathe megcsókolt, és nem is mondtad?

Aurora szívéhez kapta a kezét ijedtében

– Valery! Ki akarsz csinálni?

– Megérdemelnéd…

– Marha vicces vagy.

Szeme sarkából unokanővérére pillantott, aki hason feküdt és állát párnájára támasztotta, miközben Aurorát figyelte.

– Megcsókolt, ennyi – rántotta meg a vállát Aurora, de jól tudta, hogy nem úszhatja meg ennyivel.

– Részleteket, most!

– Kisebb utalást tett arra, hogy szívesen lefektetne, aztán majdnem meg is történt. Már a pólók is lekerültek, aztán kintről mozgolódást hallottam, így inkább visszazavartam a szobájába. Szóval köszönöm, hogy kikészítetted az öcsédet és elmenekült előled – A végét őszinte hálával mondta.

– Basszus!

– Megbántam volna, úgyhogy ne sajnáld a dolgot.

– Nem értelek…

– Te nem értesz engem? Van egy olyan sanda gyanúm, hogy te választ tudnál nekem adni arra, hogy miért tartok távolságot az ellenkező nemtől!

Valery arcán felismerés futott át, majd szemei kikerekedtek a döbbenettől. Percekig csak némán bámult unokahúgára és Aurora szinte látta, ahogy az agytekervényei dolgoznak.

– Ne merészelj hazudni nekem, az igazat akarom hallani!

– Aurora, ezt jobb lenne, ha nem tőlem tudnád meg. Ha anyáékat kiszabadítottuk, ígérem, helyre rakjuk az emlékeidet.

– Akkor annyit árulj el nekem, hogy miért – sóhajtott fel fáradtan Aurora.

– Mert beleőrültél volna a fájdalomba.

~*~

Lágy hajnali szellő simogatta Aurora bőrét, miközben a többieket várta a hotel ajtaja előtt. Egyáltalán nem érezte fáradtnak magát ahhoz képest, hogy alig aludt az éjszaka.

Miután felriadt álmából és Valeryvel beszélgettek, képtelen volt visszaaludni. Egész végig járt az agya. Kereste az elveszett emléket, de képtelen volt megtalálni, még csak egy foszlányt sem sikerült előkerítenie. Miután feladta a kutakodást, más valami furakodott be a középpontba. Egy gyönyörű kék szempárt látott, melynek gazdája olyan forrón, egyben édesen csókolt, hogy az Antarktisz jegét is képes lett volna felolvasztani puszta csókjával.

Megengedte magának azt a luxust, hogy újra és újra átélje a szenvedélyes pillanatokat, de mikor reggel készülődtek még csak rá se nézett a fiúra. Hülyeség volt hagyni, hogy idáig fajuljanak a dolgok, hiszen ezzel reményt ébresztett Nathanielben.

– Angyalom…

– Van rendes nevem is.

– De…

– Kuss! – mordult fel a lány, mire valaki jó erősen tarkón vágta.

– Lehetnél kedvesebb is – sziszegte Valery dühösen.

– Te meg inkább ne üsd bele a fitos nózidat más orrába – sóhajtott fel Theo fáradtan.

– Indulhatunk? – kérdezte Aurora rezzenéstelen hangon.

Nem érdekelte Val véleménye, hiszen tulajdonképpen semmi köze nem volt ahhoz, hogyan alakítja a saját életét. Ott cseszi el a dolgokat, ahol ő akarja, majd ha úgy kívánja a helyzet, akkor helyre hoz mindent. Persze erre jelen esetben nincs szükség, hiszen nem kell semmit helyrehozni.

Miután a többiek beleegyezően bólintottak a kérdésére, elindult arra, amerre a térkép jelezte. Valamilyen okból kifolyólag a város másik végébe irányította őket. Ennek természetesen egy cseppet sem örültek, hiszen jócskán elvett a drága idejükből ez a kényszer kirándulás.

– Rossz előérzetem van – suttogta Aurora.

Éppen egy mellékutcán sétáltak, ahol csak páran lődörögtek, autók is ritkán hajtottak arra felé.

– Ugyan, mi történhetne? Hiszen itt vagy velünk, te, aki megölt egy egész kobold hadsereget – bökte oldalba vigyorogva Theo.

Aurora megforgatta a szemét, de azért egy halvány mosoly megjelent az arcán. Theodor minden helyzetben el tudta érni, hogy a Aurora szája felfelé kunkorodjon, még ha csak pár pillanatig is. Szerencsés lesz az a lány, aki barátnőjének mondhatja majd magát. Ritka kincs az ilyen fiú, emiatt pedig nagyon is vigyázni kell rá.

– Lekaratézom őket korlátozott kung-fu tudásommal – nevette el magát Aurora, mire a többiekből is kitört az önfeledt kacagás.

– Ez honnan jött? – kérdezte Valery, miközben könnyeit törölgette.

– Zsigerből, amúgy meg jó volt a mesterem – kacsintott Theora, majd hirtelen megtorpant.

– Mi a baj? – kérdezte óvatosan Nathe.

Aurora képtelen volt megszólalni. Összevont szemöldökkel meredt az utca végén álló kisbuszra.

– Valami nagyon nem stimmel. Jobb, ha visszafordulunk – mondta, majd mikor hátra pillantott döbbenet suhant át szép arcán.

Három nagyjából két méter magas maszkos férfi állt mögöttük fegyverrel a kezükben. Aurora már indult volna az ellenkező irányba, de onnan négy ember állta el az útjukat.

Nem értette a helyzetet. Biztos volt benne, hogy nem Drigion emberei azok. Az a mocsok biztosra menne, és nem pisztollyal próbálná őket elkapni. Valami jóval kegyetlenebb és hatásosabb módszert alkalmazna.

Ezek viszont nem tudták, hogy kikkel állnak szemben. Fogalmuk sem volt arról, hogy kicsit sem természetes képességekkel rendelkező fiatalokat állnak körbe.

– Val… - szólalt meg halkan Aurora, de még mielőtt unokatestvére cselekedhetett volna az egyik férfi hatalmas csapást mért a lány fejére, amitől eszméletlenül a földre zuhant.

És ekkor szabadult el a pokol.

Theodor nekirontott a húga bántalmazójának, akinek védekezni se volt ideje. A lendületnek köszönhetően a pasi hanyatt vágódott, Theo pedig vele zuhant. De ez nem akadályozta meg abban, hogy folytassa az ütés sorozatot. Öklével olyan erős csapásokkal halmozta el a testet, hogy az szinte Aurorának is fájt. Két társa a segítségére sietett, de nem tudtak túl sok mindent tenni, ugyanis idő közben Nathaniel megszerezte az elejtett pisztolyt.

Mindez ezredmásodpercek alatt történt, ami pont elég volt arra, hogy Aurora elég energiát gyűjtsön. A vele szemben álló négy kolosszusra fordította figyelmét, majd döbbenten vette észre, hogy már csak ketten vannak bent a látószögébe. Persze ez nem akadályozta meg abban, hogy a baloldalival felvegye a szemkontaktust és elintézze őt örökre.

– Te átkozott szuka! – kiáltott fel a másik, de még mielőtt Aurora válaszolhatott volna erős ütést érzett a tarkójánál, és minden elsötétült körülötte.

~*~

Sajgó fájdalom.

Gúzsba kötözött kezek és lábak.

Tejes sötétség…

– NEM LÁTOK! – sikította kétségbeesetten Aurora, amint magához tért és kinyitotta a szemét.

– Nyugodj meg Aurora, minden rendben lesz.

– Theo? – a lány hangja remegett a félelemtől.

– Igen húgi, én vagyok az. Minden rendben lesz, hallod?! Csak ideiglenesen vették el a látásodat, hamarosan vissza fog jönni.

– Mi ez az egész?

– Azt hiszem ez az én hibám.

– Nathe… nem vagyok vicces kedvemben! – morogta fogcsikorgatva a lány.

– Nem viccelek. Gondolkozz Aurora, én néztem meg a térképet, én mondtam, hogy jöjjünk erre!

– De miért?

– Valaki csapdába akart minket csalni. Ma reggel azzal a fura érzéssel ébredtem, hogy muszáj félrevezetnem titeket. Erről akartam veled beszélni, aztán valami oknál fogva képtelen voltam megszólalni. Nem tudom, hogy ki tehette ezt velem, de biztos vagyok benne, hogy kurioz az illető.

Aurora nem válaszolt semmit, nem volt mit mondania. A legnagyobb kérdés mely foglalkoztatta, hogy honnan tudták az elrablói a legnagyobb félelmét, ami a látása elvesztése.