21. Átok

A férfi elgondolkozva figyelte az elé táruló jelenetet. A kiválasztott gyönyörű arca eltorzult a fájdalomtól és satnya társai csak tehetetlenül térdeltek mellette.

Az ereje lassacskán túlnő gyenge emberi testén. Rövid időn belül túl kell esnie a szertartáson, különben felemészti őt a kuriozum.

Drigion dühösen csapott barakk típusú székének karfájára, miközben egy mély vadállatias morgás szakadt fel a torkából. Mindenképpen élve kellett neki a lány. Egy halottat nem tud az ember feleségül venni és világuralomra törni vele.

– Mester… – az egyik semmirekellő talpnyalója állt a nagy kétszárnyú ajtóban.

– Mi van? – kérdezte a férfi idegesen.

Mély dörmögő hangja oly’ rémisztően szólt, mintha maga a halál lenne. Zord, ámbár férfias külsejéhez tökéletesen passzolt. És persze a világ urának nem lehet lányos, nyávogós hangja.

– Az egyik fogoly… Leonardo… eltűnt – dadogta rettegve.

Drigion csak fáradtan felsóhajtott, és megdörzsölte lüktető halántékát.

– Te igen idióta, megmondtam, hogy adjátok neki folyamatosan az oldiát! A fiú láthatatlanná tud változni és képes átmenni a falon! Ha kijutott és elég erőt gyűjt, akkor a drága szeretteit is magával tudja vinni. Keresd meg Kristent, és szólj neki, hogy rögvest jöjjön ide!

– Igenis mester! – mormolta a férfi, majd elhagyta a termet.

Nem kellett sok, hogy Drigion Luke után vesse magát és apró darabokra tépje. Igen egyszerű dolgot bízott rájuk, és még azt sem voltak képesek rendesen elvégezni.

– Vadbarmok! – morogta idegesen, és csak azért, hogy megnyugodjon ismét Aurorát kezdte figyelni.

A lány fájdalma teljesen elmúlt, arca kisimult, de nem mozdult. Olyan volt, mintha csak békésen aludt volna. Szemkápráztatóan gyönyörű volt, bár egy tényező nagyon is bökte Drigion csőrét. Nathaniel pofátlan módon az ölébe húzta, és az arcát cirógatta.

A férfi majd’ felrobbant a dühtől és ismételten megfogadta, hogy hosszasan kínozni fogja a fiút, mielőtt végez vele. Mégis mit gondol, milyen joggal fogdossa az ő jövendőbeli feleségét? Túl sokat képzel magáról a srác, holott egy nyamvadt kis senki.

– Hívattál Mester? – hallotta meg Kristen hangját.

– Igen! Keresd meg Leonardot, még mielőtt újra kellene kalkulálnom mindent miatta. Nincs kedvem egy új tervet kidolgozni, ugyanis így tökéletesen sakkban tudom tartani Aurorát – mormolta az állát dörzsölgetve.

A lány nem mondott semmit, csak határozottan bólintott egyet, majd ott sem volt. Minden vezérnek szüksége van egy nyomkövetőre, ezt a szerepet pedig Drigionnál Kristen töltötte be.

– Muszáj megszereznem a lányt, a jóslatnak be kell teljesednie – sóhajtott fel idegesen.

~*~

Kate ijedten nyitotta ki a szemét, miután végighallgatta Drigion gondolatmenetét. Olykor áldásnak vette a gondolatolvasást, viszont volt olyan helyzet, amikor átokként tekintet rá. Még emberként csak gondolatfoszlányokat tudott elcsípni, de miután átesett a Fracturán olyan erőssé vált a képessége, hogy olyan szinten hallja az emberek gondolatait, mintha a sajátjai lennének.

Éppen emiatt rémítette meg ilyen szinten az, amit látott. Fogalma sem volt arról, hogy konkrétan milyen jóslatról volt, szó, de azt látta, hogy a húga nem éppen a megfelelő oldalon állna.

– Mit láttál? – kérdezte Lisbeth idegesen.

– Egy bizonyos jóslatra gondolt… - mormolta Kate tűnődve.

Liz hirtelen elsápadt, és ha Jackson nem kapja el, akkor a földön kötött volna ki. Kathleen sejtette, hogy nagynénje elfelejtett velük közölni valami igen fontosat.

– Lisbeth…

– Sajnálom Kate, hogy ennek pont most kell kiderülnie. Előbb el kellett volna mondanom nektek.

– Miről beszélsz? – kérdezte dühösen Kathleen.

– Egy jóslat szól Auroráról, már azelőtt megíródott, hogy a húgod megszületett volna. Igaz nem egészen voltak pontosak a Látók, de az biztos, hogy ő lesz a leghatalmasabb kurioz. És általa dől el az egész világ sorsa. Ha sikerül Drigionnak a maga oldalára állítania, akkor vége mindennek…

– Pontosan mi áll a jóslatban?

– Lux napján születni fog egy gyermek… - kezdte Jack, mivel Liz képtelen volt megszólalni. - … a lány fogja eldönteni minden élőlény sorsát. Szemeivel életeket ont majd ki, de ő dönti el, hogy kinek a parancsait teljesíti. A maga ura lesz, vagy a sötét oldal királynőjeként vet véget mindennek.

Ha a megfelelő utat választja Fényhozóként, akkor végleg elsöpörheti a rosszat a föld színéről, de ha rosszul dönt, akkor örök sötétséget hoz ránk.

Kate úgy szorította össze fogait, hogy majd’ eltörte az állkapcsát. Képtelen volt elhinni, hogy ezt nem mondták el nekik.

– Jól tudod, hogy a szüleid nem véletlenül haltak meg Kate. Egyikük sem akarta azt, hogy Drigion megszerezze Aurorát és a királynőjévé tegye.

– Ezt úgy mégis miért nem tudtátok előbb közölni? – kérdezte fogcsikorgatva a lány.

Liz nem mondott semmit, csak bűnbánó arccal meredt rá. Ez persze még jobban felidegesítette a lányt, de nem tett semmit, csak elfordította a fejét és kibámult az ablakon, mely elválasztotta őket a szabadságtól.

Legszívesebben őrjöngött volna, de tudta, hogy azzal nem oldana meg semmit. Csak azért, hogy megnyugtassa magát Leonardora gondolt.

Biztos volt abban, hogy sikerrel jár, még ha jelentősen vesztett is az erejéből annak az átkozott szernek köszönhetően.

Drigion biztos, hogy hosszasan fog szenvedni, ha végre kijutnak innen. Rengeteg vér tapad a férfi kezéhez, és a legtöbb áldozata nagyon közel állt Kate-hez. Kezdve a szüleivel, a nagybátyjával, barátaival…

És amit a húgával készül tenni. Nem ússza meg szárazon, abban biztos lehet. A bosszú brutális, de édes lesz…

Egymás után hihetetlen gyorsasággal kapkodta lábait Leonardo. Tudta, hogy minden pillanat számít, ugyanis Drigion emberi már a nyomában voltak.

Nem mert arra gondolni, hogy mit csinálnak a többiekkel, amíg ő nincs ott. De muszáj volt megszöknie, nem tehettek mást. Nem hagyhatta, hogy Auroráék annak a féregnek a közelébe kerüljenek.

Meg kellett volna akadályoznia, hogy elrabolják őket, de nem igazán tudott mit tenni, ugyanis álmokban támadtak rájuk. És, ami a legrosszabb elkábították őket, akkor tértek magukhoz, mikor már a zárt ajtók mögött voltak.

Drigion a kegyetlenségéhez képest civilizált volt. Nem egy patkányoktól hemzsegő cellába vetette Őket, hanem egy komplett lakosztályba. Még síkképernyős tévé is volt az egyik helységben.

De egyáltalán nem számított a kényelem. Egy nap sem hagyta, hogy elfelejtsék, foglyok. A kínzás nem maradt el.

Leo hirtelen megtorpant, ugyanis idegen hangok ütötték meg a fülét.

A következő pillanatban már az egyik vastagabb fa törzsében lapult és tehetetlenül várta, hogy az idegenek odaérjenek.

Túl gyenge volt ahhoz, hogy elmeneküljön, a láthatatlanságát is alig tudta megtartani. 

– Leonardo! – hallott meg egy hátborzongató női hangot. – Nincs értelme elbújni szépfiú! Úgy is megtalállak!

A szíve a torkában dobogott, levegőt sem mert venni. Ha elkapják, akkor mindennek vége. Auroráék még nem kuriozok, nincs elég erejük Drigion seregével szemben.

A kétségbeesés hihetetlen gyorsasággal söpört végig a testén, ugyanis érezte, ahogy az erő elpárolog belőle, és teste visszanyeri az eredeti formáját. Biztos volt abban, hogy Drigion egy nyomkövetőt küldött utána, szóval így esélye sem volt.

– Érezlek Leo, ne lapulj tovább. Mondták már, hogy iszonyatosan finom illatod van? Egészen izgató. A feleségeddel talán meg tudnám beszélni, hogy adjon kölcsön pár éjszakára – Kristen hangja hirtelen kéjesre váltott.

Még mit nem! Tudod, mit kapsz te… - morogta magában Leo.

A következő pár másodpercet követően túl nagy lett a csend. Még az éjszaka megnyugtató zaját sem lehetett hallani, mintha kiirtottak volna minden élőlényt az erdőben.

– Megvagy! – jelent meg hirtelen Leo előtt a nyomkövető.

– Ugye tisztában vagy azzal, hogy nem győzhettek? – köpte megvetően a szavakat Leonardo.

– Ugye tisztában vagy azzal, hogy nem érdekel a véleményed? – kérdezte nevetve a lány, majd meglendítette a karját és Leo körül elsötétült a világ.

20. Na, de tanárnő!

Aurorát nem érdekelte semmi. Se a szúnyogok csípése, se az undorító bogarak jelenléte – ami normál körülmények között kikészítette volna -, se az olykor méteres aljnövényzet… se Valery nyafogása.

Az elmúlt két napban nem lehetett mást hallani csak a lány szinte elviselhetetlen hisztijét. A két fiú már könyörgött Aurorának, hogy tegyen eleget Val kívánságának, de egyszerűen hajthatatlan volt. Értékes időt veszítettek a new orlinsi kiruccanásukkal, és be kellett hozniuk a lemaradást. Aurorának nem volt kedve kioktatni unokanővérét, ezért minden egyes kérdésére csak egyszavas választ adott, ami természetesen iszonyatosan idegesítette Valeryt.

–  Nem!

– De Aurora, iszonyatosan fáj a lábam, képtelen vagyok tovább menni!

– Kérdezd meg...

– Menj a francba!

Aurora csak égnek emelte a szemét, nem akart semmit reagálni Valery gyerekes megnyilvánulására.

Tisztában volt azzal, hogy az acél ajtó kinyitása rengeteg energiájába került, de azért viselkedhetett volna felnőtt módjára is. Olykor úgy érezte, hogy Valery nem a húszhoz közelít, hanem inkább a tízhez.

– Aurora, te valami mutáns izé vagy, aki tökéletesen el tudja rejteni a fizikai és lelki kimerültségét, de tudom, hogy téged is megviselt az erőd használata. Legalább egy órára álljunk meg.

– Valerynek igaza van – bólintott Theo és Nathaniel is helyeslően rázta a fejét.

– Árulók – morogta Aurora, de azért ledobta a táskáját az egyik fa tövébe.

– Éhes vagyok – sóhajtott fel Val, mikor törökülésben elhelyezkedett unokahúga mellett.

– Ne rám nézz, hanem az öcsédre – emelte maga elé védekezően kezeit a lány.

Theo, aki kényelmesen elfeküdt a puha avaron épphogy csak felemelte a fejét, és egy fáradt sóhaj hagyta el a száját. Érezhető volt, hogy nem szívesen használja a képességét vadászatra, de sajnos a szükség nagyúr. A készleteik kifogytak és a kis kitérő miatt nem volt lehetőségük pótolni a hiányt.

– Rendben – motyogta, de még mielőtt bármit is csinálhatott volna rázkódni kezdett az a bokor, ami közvetlenül Aurora jobbjánál volt.

Mindenki feszülten várta, hogy mi fog történni. Aurora felállt magával húzva Valeryt is, és lassan a fiúkhoz hátráltak, akik már szintén talpon voltak.

Talán túl erősen szorította Val csuklóját, ugyanis a lány kétségbeesetten felszisszent, és ugyanabban a pillanatban egy ismerős alak sétált ki a levelek sűrűjéből.

Rövid szőke haja dögös kuszaságban ölelte körbe bájos arcát. Telt ajkai lágy mosolyra húzódtak, jég kék szemei játékosan csillogtak.

– Ms. Mack? – Aurora hangja egészen elvékonyodott a döbbenettől.

Társai döbbenetét is érzékelte, ugyanis hallotta, ahogy elakad a lélegzetük. Ez természetes volt, hiszen egyikük sem gondolta volna, hogy az isten háta mögött kettővel fognak találkozni az egyik tanárnőjükkel.

Aurora sejtette, hogy a nő nem ember, ugyanis a szemei lassan átszíneződtek és türkizkéken kezdtek izzani.

Vajon hányan vannak még benne ebben az őrületben?

– Szólítsatok csak Larának – a mosolya egészen kiszélesedett.

– Kinek az oldalán állsz Lara? Ellenség vagy barát vagy? – kérdezte Theo miközben maga mögé tolta a döbbenettől még mindig dermedt nővérét.

– Theodor… szerinted nem végeztem volna már veletek, ha ellenség lennék? – kérdezte nagyot sóhajtva.

A hó ismételten szállingózni kezdett és a levegő is rohamosan hűlt.

Nathaniel Aurora vállára csúsztatta a kezét és mellé lépett.

– Szóval te csináltad a hóvihart? – kérdezte mogorván a fiú, mire abbamaradt a fagyos pelyhek hullása és a hideg is tovaszállt.

– Pontosan – kacsintott rá, mire Aurorában furcsa érzelmek kezdtek körvonalazódni.

– Miért? – kíváncsiskodott tovább Nathe.

Lara olyan szemekkel mérte végig, mint a hotelban a portás csaj, ennek köszönhetően Aurora számára teljesen érthetetlen okból kifolyólag a fiú derekára csúsztatta a kezét.

Nathe egy pillanatra megdermedt, de a következő másodpercben már óvatosan közelebb húzta magához Aurorát. A lány látta, ahogy unokatestvérei csak mosolyognak az orruk alatt, de azt is észrevette, hogy Larának egyáltalán nem tetszett a dolog.

– Mert Drigion a közeletekben ólálkodott – mormolta elgondolkodva. – Nálatok van a Lettalion? – kérdezte hirtelen csillogó szemekkel. 

– Nincs – válaszolt Aurora óvatosan.

– Ha megtaláltátok adjátok át nekem, elviszem az Ősöknek.

Aurora észrevette, hogy egy pillanatra elsötétül a nő arca, ebből pedig rögtön rájött arra, hogy nem az ő oldalukon áll.

– Jobb, ha mi visszük el Luxanba – válaszolt Aurora mosolyogva, de érezhető volt a hangján a fenyegető él.

A többiek egyáltalán nem értették a lány hirtelen hangulatváltozását.

– Ne légy féltékeny Aurora - suttogta a fülébe Nathe.

A lány testén kellemes borzongás futott végig, majd Lara szikrázó kék szemébe nézett és hangosan, hogy mindenki hallja beszélni kezdett.

- Ez nem féltékenység Nathaniel. Lara Mack egy kicsit sem áll a mi oldalunkon. A Lettalionnal egyenesen Drigionhoz menne, majd ezek után engem is oda rángatna. Emlékszem rád kiskoromból. Jóban voltál anyáékkal, és akkor is pont ilyen szép és fiatal voltál, szóval már átestél a szertartáson. Teljes jogú kurioz vagy, azaz a hatalmad már a maximumot is elérte. De azelőtt megölnélek, mielőtt kettőt pislognál. Szóval mondd el, hogy miért pártoltál át ahhoz a mocskos féreghez.

– Hogy jöttél rá? – kérdezte miközben gonosz mosolyra húzta a száját.

– Felismerem a gonoszt – közölte hidegen Aurora.

– Mert te magad is gonosz leszel? – vonta fel a szemöldökét figyelmen kívül hagyva a lány kárörvendő megjegyzését.

Nathe izmai megfeszültek, Theo halkan felmordult, Valery száját pedig egy igen cifra káromkodás hagyta el.

– Minden fejben dől el drágám. Gyilkos vagyok, de nem fogok annak a seggfejnek az oldalán harcolni. Soha!

– Hiszen te magad vagy Lucifer…

– Fényhozó – suttogta döbbenten Nathaniel.

Aurora egy pillanatra lehunyta a szemét, elmosolyodott, majd mikor kinyitotta mindent vörösben látott. Nem nézett Lara szemébe, még nem.

– Lucifer egy bukott angyal. Fellázadt Isten ellen, az ő döntése volt, saját akaratából tette az egészet. Ebből kifolyólag, nekem is van választásom. Bukott angyal leszek, vagy megtartom a szárnyaimat. És már az első gyilkosságom után döntöttem. Amúgy meg csak annyit, hogy nem hiszek Istenben – suttogta, majd pillantása találkozott a nőével.

~*~

– Ezt most miért kellett? – kérdezte óvatosan Theo.

Másfél óra csendben töltött gyaloglás után ő vette legelőször a bátorságot, hogy megszólaljon. Mindhármukat sokkolta, hogy Aurora milyen könnyedén végzett a nővel.

Aurora megállt és vett egy mély levegőt.

– Lehet, hogy kegyetlenségnek tűnik, amit tettem, de rá kell ébrednetek arra, hogy ez nem játék. Itt a szeretteink, barátaink, ismerőseink életéről van szó. Ha sokan állnak Drigion oldalára, akkor esélyünk sincs a győzelemre. Ti meghaltok, én meg mellette fogok sínylődni örökre. Ezt akarjátok? Vagy végre felfogjátok, hogy nem kalandtúrára jöttünk?

– Aurora – lépett mellé Nathe és gyengéden megsimította az arcát.

– Ne – suttogta fáradt hangon és tovább indult.

Iszonyatosan fáradtnak érezte magát, és az egész világgal tele volt a hócipője. Nem elég, hogy elrabolták őket, kiderül a tanárnőjükről, hogy egy őrült Drigion követő, és még utat is tört magának a Nathaniel iránt érzett szerelme. Szíve szerint világgá ment volna, de sajnos nem tehette, mert akkor cserbenhagyta volna társait és elrabolt szeretteit.

Szinte felőrölte Nathanielt a tehetetlenség. Mindent megtett volna az előtte sétáló lányért, akár a Holdat is iderepítette volna neki, de akkor képtelen volt bármit is csinálni. Aurora elutasítása puskagolyógént száguldott keresztül a szívén. Kezdett reménykedni, hogy végre magának is beismerte, hogy érez valamit iránta, de az iménti viselkedése alapján, azaz aprócska sugár is kihunyt.

Legutolsó csókjuk emléke még elevenen élt emlékeiben. Száján ott érezte Aurora puha ajkainak simítását, testé továbbra is égett a lány gyengéd érintéseitől. Nehéz volt leküzdenie a vágyat, hogy menten leteperje, de mivel nem akart rontani az esélyein, muszáj volt.

– Ne add fel – szólalt meg halkan Valery.

– Nehéz kitartani, ha csak elutasítást kap az ember.

– Ne mondd ezt! Jól tudod, hogy szerelmes beléd, hiszen nem egyszer engedett a kísértésnek – mosolygott rá biztatóan a lány.

Nathe bánatosan felsóhajtott és beletúrt kócos sötétszőke hajába.

– Te nem láttad egyszer sem az utána érkező hidegséget a szemében. Olykor a vér is meghűl az ereimben a pillantásától. Mondjuk az tény és való, hogy valamikor pedig pasi létemre szinte elolvadok tőle. Azok a zöld szemek, a csókra termett ajkai… Istenem. Megőrülök, ha hamarosan nem látja be, hogy nekünk együtt kell lennünk.

– Türelem Nathaniel. Már tudja, hogy egy bizonyos emlék ki lett törölve a fejéből. Talán ez az érzés gátolja meg a közeledésben.

– Szóval szerinted, ha visszakapja élete egyik legborzalmasabb emlékét, akkor belátja, hogy szerelmes belém? – vonta fel Nathe a szemöldökét és érdeklődve nézett Valeryre.

A lány pirulva fordította el a fejét és kétségbeesetten felnyögött.

– Aurora, jól vagy? – hallották meg Theodor ijedt hangját, mire mind a ketten megtorpantak.

Aurora térdre rogyott, majd pillanatokkal később az oldalára dőlt és egy vérfagyasztó sikoly hagyta el ajkait.

Nathe szíve félrevert egy ütemet, és semmivel sem törődve a lányhoz rohant. Táskáját ledobta és Aurora mellé térdelt. Szemei zárva voltak, gyönyörű arca pedig fájdalmas grimaszba torzult.

– Mi történt? – szegezte a kérdést dühösen legjobb barátjának.

– Én… Fogalmam sincs! – tárta szét karjait kétségbeesetten. – Az egyik pillanatban még a hülyeségemen nevetett, a másikban már görnyedve térdelt.

Nathe olyan erősen szorította össze fogait, hogy félő volt, eltöri saját állkapcsát. A félelem úgy száguldott keresztül a testén, mint mikor betörtek a házukba azok a kuriozok, akik megölték az édesanyját.

– Én fogok nyerni! – nyújtottam ki a nyelvemet játékosan szüleimre, miközben a kártyáimat figyeltem.

Anya már a legelején tiltakozott az ellen, hogy apa megtanítson pókerezni, de én hajthatatlan voltam. Minden egyes alkalommal figyeltem apát és a haverjait, miközben péntek esténként leültek az asztal köré pár sör és egy jó nagy tál perec társaságában, és éjszakába nyúlóan játszottak.

Gyorsan tanultam, mint minden egyes helyzetben. Az iskolában is kitűntem a többiek közül. Míg nekem egy délutánba telt megtanulni az egész szorzótáblát, társaim hónapokig szenvedtek vele.

– Emel még valaki? – kérdezte apa sóhajtva.

– Passz - húzta el a száját anya.

– All In! – jelentettem ki vigyorogva.

– Ó ne már! – nyögött fel anya fancsali arckifejezéssel.

– Most komolyan, mindent? – vonta fel a szemöldökét édesapám, mire határozottan bólintottam.

– Én dobom.

– Drágám, akkor ez a nagyok csatája lesz – kacsintott apu anyura.

Anya reakciója csak egy szemforgatás volt.

– Na, mid van? – kérdeztem pimasz mosollyal az arcomon.

– Bubi drill!

– Haha, nekem király póker, szóval… – kezdtem, de még mielőtt befejezhettem volna olyan történt, amire soha nem számítottam volna.

Kint minden elsötétült, koromfekete felhők borították be az eget, a szél hangosan süvíteni kezdett, minden felé villámok cikáztak. Ami a legfurcsább volt dörgés kísérete nélkül.

A konyha ablakában hirtelen egy gonosz arc bukkant fel. Csak a két szemét lehetett látni, amik bordón világítottak.

Ijedtemben észre sem vettem, hogy a szüleim már nem ott ültek előttem, hanem mellettem álltak. Apám a karomnál fogva rántott maga mögé. Egyáltalán nem ellenkeztem.

– Drigion… – suttogta vékony hangon anya.

– Úgy bizony – sétált át a falon a férfi és még három ember követte őt.

– Mit akartok? – kérdezte apa dühösen.

Anyával egymás kezét szorongatták, de nem látszott rajtuk a félelem.

– A feleségedet és a kölyködet! – kacsintott Drigion, mire apám a karjaiba kapott, anya pedig az idegenek felé intett, mire minden lángba borult.

Apa a hátsó ajtó felé vette velem az irányt. De nem akartam vele menni. Segíteni akartam anyának. Mi van, ha történik vele valami? Ha bántják azok az emberek? Mi lesz velem anya nélkül?

Már rég elhagytuk a szülő házamat, mikor meg tudtam szólalni.

– Anya? – kérdeztem sírós hangon.

– Mindjárt u… – de nem tudta befejezni a mondatot, ugyanis a házunk irányából egy nő halálsikolya törte meg az este csendjét. Az anyám halálsikolya volt az.

– Angyalom, kérlek… – suttogta, miközben lehelet finoman megsimította az arcát.

Aurora szemei hirtelen kinyíltak, és látvány, ami eléjük tárult egyszerűen sokkoló volt.

A lány írisze teljesen eltűnt, a szeme fehérje pedig rubinvörösben játszott.

19. Menekülés

Nem volt más megoldás. Nem volt más megoldás. Nem volt más megoldás… – Aurora fejében úgy futott ez a mondat, mint egy végtelen hangfelvétel.

Testtartása merev volt, és percekig pislogás nélkül meredt a földön fekvő holttestre. Érzékelte, hogy társai mozgolódnak körülötte, a levegőben terjengő feszültség sem kerülte el a figyelmét, de képtelen volt bármit is tenni.

Emlékeiben tisztán élt az érzés, mikor legelső tudatos gyilkosságát hajtotta végre. Sophia halála után két évvel történt.

– Hova mész Aurora? – kérdezte Kate, mikor is megpróbált észrevétlenül kisurranni az ajtón.

– Csak sétálni – rántotta meg a vállát.

– Sötétedés előtt gyere haza.

– Rendben – kiáltotta ezt már az ajtón túlról.

Egyedül akart lenni. Igaz, nagyon is szerette unokatestvéreit, de szüksége volt egy kis magányra. A feje majd szétszakadt és, emiatt kevésbé tudott koncentrálni. Ilyenkor jobbnak látta, ha távol van a családjától.

Útja egyenesen az öreg tölgyhöz vitte, amit az nap fedezett fel, mikor Lisbethékhez költöztek.

– Mit keres egy ilyen szép kislány egyedül az erdőben?

Az idegen férfihang hallatán a rettegés úgy tört rá, mintha villámcsapásként érte volna. hangosan nyelt egyet, és arra fordította a fejét, ahonnan a kérdés jött.

A férfi az egyik fának támaszkodott, külseje alapján kulturált embernek hitte volna mindenki. Az egyik vastag fának támaszkodott és száját perverz mosolyra húzta.

– Elvitte a cica a nyelvedet kicsim? – vonta fel a szemöldökét érdeklődően, miközben ellökte magát a fától és lassú léptekkel Aurora felé indult.

– Én… - dadogta a lány kétségbeesetten.

– Te?

– Ne jöjjön közelebb! – Aurora megpróbált határozottnak tűnni elég kevés sikerrel.

– Ugyan, nem fog fájni, szerintem még élvezni is fogod – kacsintott vigyorogva.

Aurora szorosan lehunyta a szemét és azért az erőért rimánkodott, mely Sophia meggyilkolásában segítette. Érezte, ahogy a teste felerősödik, a vére gyorsabban kezd áramlani, és a szeme kissé szúrni kezdett.

– Azt mondtam, ne jöjjön közelebb! – kiáltotta és egyenesen a férfi szemébe nézett, aki a következő pillanatban holtan esett össze.

De ez most más. Nincs azaz elviselhetetlen önutálat, a lelkiismeret furdalás.

– Én ezt élveztem… - suttogta döbbenten.

– Aurora, gyere, mennünk kell! – Nathe hangja úgy hatott rá, mintha egy bomba robbant volna fel mellette.

Hirtelen felkapta a fejét, majd elvette a felé nyújtott táskát.

– Indulás! – morogta, majd meg se várta a többiek válaszát az ajtót kinyitva elhagyta a helyiséget.

Jól tudta, hogy minden erejére szüksége lesz, ugyanis nem juthatnak ki anélkül, hogy ne kelljen megölnie valakit.

– Aurora! – Valery felvette a tempóját és egy jelentőségteljes pillantással jutalmazta.

– Rendben – bólintott a lány.

Mire elérték a cellába vezető folyosó végét legalább öt perc eltelt. Val képességét használva óvatosan kinyitotta a nehéz vasajtót, majd a következő pillanatban hangos puffanás és három fájdalmas kiáltás hallatszott a másik helyiségből.

– Gyerünk! – suttogta Valery és előreengedte Aurorát.

A lány összeszűkült szemekkel konstatálta, hogy valaki sietős léptekkel távozott. Biztos volt benne, hogy értesíti a társait.

– Sietnünk kell, nem maradt sok időnk – sziszegte Aurora.

– Engedd, hogy én menjek előre! – kérte Nathe halkan.

Olyan szemekkel nézett rá Aurora, mintha az imént vallotta volna be, hogy valójában nő.

– Eszednél vagy? Fogadni mernék, hogy a legtöbbjük kurioz, ki tudja, hogy milyen erővel!

– Nem akarom, hogy bajod essen!

– Nem lesz semmi bajom.

– De… – kezdte a fiú, viszont Theo félbeszakította.

– Hidd el, hogy nem lesz baj. Aurora tudja kezelni a képességét, te viszont nem tudnál semmit tenni.

Nathaniel összepréselte az ajkait, de azért bólintott.

Gyorsan átvágtak a termen, és mielőtt Valery kinyithatta volna az ajtót Aurora megállította.

Unokanővére döbbenten nézett rá, de Aurora megrázta a fejét, majd a fülére mutatott és várt. Nem kellett sok ahhoz, hogy Val is meghallja a túloldalon lévő mozgolódást.

– Most mi legyen? – ijedt meg hirtelen a lány.

– Adj két percet – suttogta Aurora és lehunyta a szemét.

Az erő meglepő gyorsasággal áradt szét a testében, de nem volt ideje csodálkozni.

– Háromra nyisd ki, de amilyen gyorsan csak bírod – suttogta Aurora. Nem várta meg a választ. – Egy… kettő… HÁROM!      

Az ajtó kivágódott, és tizenöt géppisztollyal felszerelt emberrel találták szembe magukat. Aurora kinyitotta szemét, és a vörös hullám pillanatok alatt bekebelezte a férfiakat.

Két ajtó. Két menekülési lehetőségük volt.

– Most merre? – kérdezte Aurora rekedtes hangon.

– Jól vagy? – kérdezte aggódó hangon Nathe.

A lány bólintott. Persze egyáltalán nem volt jól. A testét és a lelkét is megviselte az előző két támadás.

– A jobb oldali ajtón hoztak be minket – válaszolt végül Theo a kérdésre.

Dupla szárnyú ajtó volt, mely ránézésre tömör acélból készült, és nagy valószínűséggel elektronika vezérelte.

– Valery, ha megkérhetnélek – mosolygott Aurora unokatestvérére.

Val beállt az ajtóval szembe, lehunyta a szemét, kezeit maga elé emelte, majd nagy erőfeszítések közepette elkezdte egymástól távolítani a két végtagot.

– Bassza meg, ez nehéz! – sziszegte Valery, és a homlokán izzadságcseppek jelentek meg.

– Ha nem bíro… - kezdte Aurora, de a lány dühödt pillantása beléfojtotta a szót.

Valery feje vörösödni kezdett, testét erőteljes remegés fogta el, de nem állt le. Végül fogcsikorgatva, de sikerült kinyitnia az ajtót. De nem akárhogy. Az egyik része megadta magát és hangos csattanással a földön landolt.

Theo hirtelen nővére után kapott ugyanis a térde megrogyott és vészesen közeledni kezdett a talaj felé.

Aurora gondolkodás nélkül vette el Val táskáját, majd intett Theonak, hogy hozza az eszméletlen lányt.

Igaz Valery kissé lelassította őket, de nem számított. Aurora gond nélkül végzett azzal, aki keresztezni akarta útjukat.

Már éppen a kiutat jelentő ajtón léptek ki, mikor olyan tárult a szemük elé, mint még soha.

– Mi az isten… – nyögte Nathe döbbenten.

Aurorának egészen hátra kellett hajtania a fejét, hogy megcsodálhassa a nagyjából húsz méter magas koromfekete sárkányt. A lény egyenesen a szemébe nézett, és akkor először életében halálfélelme volt.

– Gyönyörű, igaz? – hallották meg Joseph hangját. – Keriának hívják, már tojáskora óta az enyém.

– Keria – suttogta elmélyülten Theodor.

A sárkány a fiúra pillantott, de ez Josephnek fel sem tűnt.

– És minden parancsodat teljesíti? – kérdezte kihívóan Aurora.

A férfi elvigyorodott, és bólintott.

– Rengeteg időbe telt, mire sikerült betanítanom. Persze ehhez olykor durva módszereket kellett alkalmaznom – sóhajtott fel. – De nem is számít. Perceken belül nem marad más belőletek csak hamu – nevetett fel gonoszul.

– Abban te ne legyél olyan biztos – morogta Theo alig hallhatóan.

Nathe először értetlen arckifejezéssel jártatta a tekintetét a sárkány és a fiú között, de szerencsére megvilágosodott.

– Keria, öl! – kiáltotta Joseph örömittasan.

De a sárkány meg se moccant. Theot bámulta kikerekedett szemekkel. A fiú eleinte nem szerette a kuriozumát, de idővel rájött, hogy nagyon hasznos tud lenni. Erre Aurora vezette rá, így mindketten tudták fejleszteni a képességüket.

– Keira! – sziszegte Joseph, mire Aurora gúnyosan felnevetett.

– Ne is próbálkozz.

– Mit műveltetek vele? – kérdezte a férfi teljesen kikelve magából.

– Hadd mutassam be Theodor Williamset, aki képes beszélni az állatokkal, és ha kell irányítani is tudja őket. Mondjuk, van egy olyan érzéseim, hogy Keirával csak beszélni kellett – Aurora arcán egy édes mosoly jelent meg. – A soha viszont nem látásra Joseph!

– Most! – kiáltotta Theo, mire a sárkány a férfi felé fordította a fejét.

Joseph halálra vált arccal kezdett hátrálni, majd eszeveszett rohanásba kezdett. Fordult a kocka, az üldözőből lett üldözött. A sárkány gond nélkül utolérte, és amint a szája kinyílt gyilkos tűz ragadta magával a férfit.

Bármennyire is szerette volna végignézni Aurora a férfi haláltusáját, menekülniük kellett.

~*~

– Hova megyünk? – kérdezte Nathe, mikor már a város utcáit szelték.

– Vissza az erdőbe.

Időközben nagy szerencséjükre Valery magához tért, bár az ereje jócskán elhagyta, mégis tudott menni a saját lábán.

Aurora a térképre hagyatkozva egy újabb átjáró felé vezette társait, és nagyon remélte, hogy a túloldalán a jóval biztonságosabb erdőben kötnek ki. Ezerszer otthonosabban mozgott a fák és állatok világában. Sose szerette a nagyvárosokat, a folytonosan siető embereket, az egymás iránti tiszteletlenségüket.

Talán ez is bizonyította, hogy ő nem embernek való. Nem illett bele ebbe az elkorcsosult világba.

– Ha már biztonságban leszünk beszélhetnék?

– Nathe, akkor jó pár évet kell várnod arra a beszélgetésre – nevetett fel hangosan Theo.

Aurora csak megforgatta a szemét és a következő sarkon jobbra fordult. Pont úgy, mint az előző átjárónál a tükörképével találta szembe magát.

– Nincs miről beszélnünk Nathaniel – nézett mélyen a fiú szemébe, és a felcsillanó fájdalom miatt elfordította fejét. – Nem érdekel – morogta inkább csak magának, majd gondolkodás nélkül átsétált az átjárón.