19. Menekülés

Nem volt más megoldás. Nem volt más megoldás. Nem volt más megoldás… – Aurora fejében úgy futott ez a mondat, mint egy végtelen hangfelvétel.

Testtartása merev volt, és percekig pislogás nélkül meredt a földön fekvő holttestre. Érzékelte, hogy társai mozgolódnak körülötte, a levegőben terjengő feszültség sem kerülte el a figyelmét, de képtelen volt bármit is tenni.

Emlékeiben tisztán élt az érzés, mikor legelső tudatos gyilkosságát hajtotta végre. Sophia halála után két évvel történt.

– Hova mész Aurora? – kérdezte Kate, mikor is megpróbált észrevétlenül kisurranni az ajtón.

– Csak sétálni – rántotta meg a vállát.

– Sötétedés előtt gyere haza.

– Rendben – kiáltotta ezt már az ajtón túlról.

Egyedül akart lenni. Igaz, nagyon is szerette unokatestvéreit, de szüksége volt egy kis magányra. A feje majd szétszakadt és, emiatt kevésbé tudott koncentrálni. Ilyenkor jobbnak látta, ha távol van a családjától.

Útja egyenesen az öreg tölgyhöz vitte, amit az nap fedezett fel, mikor Lisbethékhez költöztek.

– Mit keres egy ilyen szép kislány egyedül az erdőben?

Az idegen férfihang hallatán a rettegés úgy tört rá, mintha villámcsapásként érte volna. hangosan nyelt egyet, és arra fordította a fejét, ahonnan a kérdés jött.

A férfi az egyik fának támaszkodott, külseje alapján kulturált embernek hitte volna mindenki. Az egyik vastag fának támaszkodott és száját perverz mosolyra húzta.

– Elvitte a cica a nyelvedet kicsim? – vonta fel a szemöldökét érdeklődően, miközben ellökte magát a fától és lassú léptekkel Aurora felé indult.

– Én… - dadogta a lány kétségbeesetten.

– Te?

– Ne jöjjön közelebb! – Aurora megpróbált határozottnak tűnni elég kevés sikerrel.

– Ugyan, nem fog fájni, szerintem még élvezni is fogod – kacsintott vigyorogva.

Aurora szorosan lehunyta a szemét és azért az erőért rimánkodott, mely Sophia meggyilkolásában segítette. Érezte, ahogy a teste felerősödik, a vére gyorsabban kezd áramlani, és a szeme kissé szúrni kezdett.

– Azt mondtam, ne jöjjön közelebb! – kiáltotta és egyenesen a férfi szemébe nézett, aki a következő pillanatban holtan esett össze.

De ez most más. Nincs azaz elviselhetetlen önutálat, a lelkiismeret furdalás.

– Én ezt élveztem… - suttogta döbbenten.

– Aurora, gyere, mennünk kell! – Nathe hangja úgy hatott rá, mintha egy bomba robbant volna fel mellette.

Hirtelen felkapta a fejét, majd elvette a felé nyújtott táskát.

– Indulás! – morogta, majd meg se várta a többiek válaszát az ajtót kinyitva elhagyta a helyiséget.

Jól tudta, hogy minden erejére szüksége lesz, ugyanis nem juthatnak ki anélkül, hogy ne kelljen megölnie valakit.

– Aurora! – Valery felvette a tempóját és egy jelentőségteljes pillantással jutalmazta.

– Rendben – bólintott a lány.

Mire elérték a cellába vezető folyosó végét legalább öt perc eltelt. Val képességét használva óvatosan kinyitotta a nehéz vasajtót, majd a következő pillanatban hangos puffanás és három fájdalmas kiáltás hallatszott a másik helyiségből.

– Gyerünk! – suttogta Valery és előreengedte Aurorát.

A lány összeszűkült szemekkel konstatálta, hogy valaki sietős léptekkel távozott. Biztos volt benne, hogy értesíti a társait.

– Sietnünk kell, nem maradt sok időnk – sziszegte Aurora.

– Engedd, hogy én menjek előre! – kérte Nathe halkan.

Olyan szemekkel nézett rá Aurora, mintha az imént vallotta volna be, hogy valójában nő.

– Eszednél vagy? Fogadni mernék, hogy a legtöbbjük kurioz, ki tudja, hogy milyen erővel!

– Nem akarom, hogy bajod essen!

– Nem lesz semmi bajom.

– De… – kezdte a fiú, viszont Theo félbeszakította.

– Hidd el, hogy nem lesz baj. Aurora tudja kezelni a képességét, te viszont nem tudnál semmit tenni.

Nathaniel összepréselte az ajkait, de azért bólintott.

Gyorsan átvágtak a termen, és mielőtt Valery kinyithatta volna az ajtót Aurora megállította.

Unokanővére döbbenten nézett rá, de Aurora megrázta a fejét, majd a fülére mutatott és várt. Nem kellett sok ahhoz, hogy Val is meghallja a túloldalon lévő mozgolódást.

– Most mi legyen? – ijedt meg hirtelen a lány.

– Adj két percet – suttogta Aurora és lehunyta a szemét.

Az erő meglepő gyorsasággal áradt szét a testében, de nem volt ideje csodálkozni.

– Háromra nyisd ki, de amilyen gyorsan csak bírod – suttogta Aurora. Nem várta meg a választ. – Egy… kettő… HÁROM!      

Az ajtó kivágódott, és tizenöt géppisztollyal felszerelt emberrel találták szembe magukat. Aurora kinyitotta szemét, és a vörös hullám pillanatok alatt bekebelezte a férfiakat.

Két ajtó. Két menekülési lehetőségük volt.

– Most merre? – kérdezte Aurora rekedtes hangon.

– Jól vagy? – kérdezte aggódó hangon Nathe.

A lány bólintott. Persze egyáltalán nem volt jól. A testét és a lelkét is megviselte az előző két támadás.

– A jobb oldali ajtón hoztak be minket – válaszolt végül Theo a kérdésre.

Dupla szárnyú ajtó volt, mely ránézésre tömör acélból készült, és nagy valószínűséggel elektronika vezérelte.

– Valery, ha megkérhetnélek – mosolygott Aurora unokatestvérére.

Val beállt az ajtóval szembe, lehunyta a szemét, kezeit maga elé emelte, majd nagy erőfeszítések közepette elkezdte egymástól távolítani a két végtagot.

– Bassza meg, ez nehéz! – sziszegte Valery, és a homlokán izzadságcseppek jelentek meg.

– Ha nem bíro… - kezdte Aurora, de a lány dühödt pillantása beléfojtotta a szót.

Valery feje vörösödni kezdett, testét erőteljes remegés fogta el, de nem állt le. Végül fogcsikorgatva, de sikerült kinyitnia az ajtót. De nem akárhogy. Az egyik része megadta magát és hangos csattanással a földön landolt.

Theo hirtelen nővére után kapott ugyanis a térde megrogyott és vészesen közeledni kezdett a talaj felé.

Aurora gondolkodás nélkül vette el Val táskáját, majd intett Theonak, hogy hozza az eszméletlen lányt.

Igaz Valery kissé lelassította őket, de nem számított. Aurora gond nélkül végzett azzal, aki keresztezni akarta útjukat.

Már éppen a kiutat jelentő ajtón léptek ki, mikor olyan tárult a szemük elé, mint még soha.

– Mi az isten… – nyögte Nathe döbbenten.

Aurorának egészen hátra kellett hajtania a fejét, hogy megcsodálhassa a nagyjából húsz méter magas koromfekete sárkányt. A lény egyenesen a szemébe nézett, és akkor először életében halálfélelme volt.

– Gyönyörű, igaz? – hallották meg Joseph hangját. – Keriának hívják, már tojáskora óta az enyém.

– Keria – suttogta elmélyülten Theodor.

A sárkány a fiúra pillantott, de ez Josephnek fel sem tűnt.

– És minden parancsodat teljesíti? – kérdezte kihívóan Aurora.

A férfi elvigyorodott, és bólintott.

– Rengeteg időbe telt, mire sikerült betanítanom. Persze ehhez olykor durva módszereket kellett alkalmaznom – sóhajtott fel. – De nem is számít. Perceken belül nem marad más belőletek csak hamu – nevetett fel gonoszul.

– Abban te ne legyél olyan biztos – morogta Theo alig hallhatóan.

Nathe először értetlen arckifejezéssel jártatta a tekintetét a sárkány és a fiú között, de szerencsére megvilágosodott.

– Keria, öl! – kiáltotta Joseph örömittasan.

De a sárkány meg se moccant. Theot bámulta kikerekedett szemekkel. A fiú eleinte nem szerette a kuriozumát, de idővel rájött, hogy nagyon hasznos tud lenni. Erre Aurora vezette rá, így mindketten tudták fejleszteni a képességüket.

– Keira! – sziszegte Joseph, mire Aurora gúnyosan felnevetett.

– Ne is próbálkozz.

– Mit műveltetek vele? – kérdezte a férfi teljesen kikelve magából.

– Hadd mutassam be Theodor Williamset, aki képes beszélni az állatokkal, és ha kell irányítani is tudja őket. Mondjuk, van egy olyan érzéseim, hogy Keirával csak beszélni kellett – Aurora arcán egy édes mosoly jelent meg. – A soha viszont nem látásra Joseph!

– Most! – kiáltotta Theo, mire a sárkány a férfi felé fordította a fejét.

Joseph halálra vált arccal kezdett hátrálni, majd eszeveszett rohanásba kezdett. Fordult a kocka, az üldözőből lett üldözött. A sárkány gond nélkül utolérte, és amint a szája kinyílt gyilkos tűz ragadta magával a férfit.

Bármennyire is szerette volna végignézni Aurora a férfi haláltusáját, menekülniük kellett.

~*~

– Hova megyünk? – kérdezte Nathe, mikor már a város utcáit szelték.

– Vissza az erdőbe.

Időközben nagy szerencséjükre Valery magához tért, bár az ereje jócskán elhagyta, mégis tudott menni a saját lábán.

Aurora a térképre hagyatkozva egy újabb átjáró felé vezette társait, és nagyon remélte, hogy a túloldalán a jóval biztonságosabb erdőben kötnek ki. Ezerszer otthonosabban mozgott a fák és állatok világában. Sose szerette a nagyvárosokat, a folytonosan siető embereket, az egymás iránti tiszteletlenségüket.

Talán ez is bizonyította, hogy ő nem embernek való. Nem illett bele ebbe az elkorcsosult világba.

– Ha már biztonságban leszünk beszélhetnék?

– Nathe, akkor jó pár évet kell várnod arra a beszélgetésre – nevetett fel hangosan Theo.

Aurora csak megforgatta a szemét és a következő sarkon jobbra fordult. Pont úgy, mint az előző átjárónál a tükörképével találta szembe magát.

– Nincs miről beszélnünk Nathaniel – nézett mélyen a fiú szemébe, és a felcsillanó fájdalom miatt elfordította fejét. – Nem érdekel – morogta inkább csak magának, majd gondolkodás nélkül átsétált az átjárón.