16. Forróság

– Életemben nem örültem még így egy mindennel felszerelt fürdőszobának – sóhajtott fel megkönnyebbülten Valery, mikor becsukta maga mögött az említett helység ajtaját.

– Örülök, hogy örülsz, de azért nem kellett volna másfél órán keresztül bent pepecselned – mondta Aurora fogcsikorgatva.

Val reakciója csak egy játékos nyelvöltés volt, mire unokahúga hozzávágott egy díszpárnát.

– Ne szemtelenkedj te gyerek! – rivallt rá játékosan Aurora.

– Most meg kellene ijednem? – kérdezte Valery nevetve.

– Jobban tennéd – kacsintott rá Aurora, majd becsukta maga mögött a fürdő ajtaját.

Lassan a kádhoz sétált, majd a legforróbbra állítva a csapot ereszteni kezdte magának a vizet. Némi fürdősóval és habfürdővel is megjutalmazta magát, majd egy elégedett mosoly kíséretében vetkőzni kezdett.

Elmondhatatlan érzés járta át, mikor lassan beleereszkedett a gőzölgő fürdőbe. Nyakig elmerülve élvezte, ahogy teste ellazul, és pillanatnyi nyugalom öleli körbe. Gondolatai tiszták voltak, mindent száműzött egy kis időre. Se a múlt, se a jelen, se a jövő nem zargatta őt.

Időérzéke teljesen cserbenhagyta őt, nem érzékelte az idő múlását, egyszerűen csak élvezte a fürdő nyugtató hatását. De tudta, hogy semmi sem tart örökké, és ez be is igazolódott, mikor vadul ütni kezdték az ajtót.

– Aurora, minden rendben van? – hallotta meg Nathe ijedt hangját.

– Bocsi, nem érek rá veled beszélgetni éppen belefulladok a vízbe! – kiáltotta szem forgatva.

– Hogy mi? – a fiú hangja egészen elvékonyodott, aminek köszönhetően Aurora hangosan nevetni kezdett.

Persze, hallotta, hogy nem csak ő találta viccesnek a helyzetet, ugyanis unokatestvérei is követték példáját.

– Ne röhögjetek!

Aurora elképzelte, ahogy a fiú arca hirtelen átszíneződik vörössé és idegesen beletúr a hajába. Rövid ismeretségük alatt sikerült egy-két berögzült pótcselekvést megfigyelnie. Ha izgult a körmét rágta, ha zavarban volt a hajába túrt, ha ideges volt az alsó ajkát rágcsálta.

Megjelent a lány előtt egy kép, ahogy ő harap rá gyengéden a fiú alsó ajkára, majd ezt követően lágyan végigsimítja nyelvével is. Gerince mentén kellemes borzongás futott végig, és meglepetten vette észre teste eddig még nem tapasztalt reakcióit. 

– Mássz már ki a kádból! – Theo kissé türelmetlennek tűnt, ami meglepte a lányt.

– Oké – sóhajtott fel Aurora csalódottan.

~*~

Némelyik ember képtelen rendes fontossági sorrendet felállítani. Közéjük tartozik Valery is, aki vigyorogva szemlélte a puccosabbnál puccosabb éttermeket, miközben New Orleans egyik emberekkel teli sétálóutcáján lődörögtek. Természetesen Aurora nem állt túl pozitívan a helyzethez, hiszen pihenésről volt szó, nem pedig szórakozásról.

– Figyelemelterelés – szólalt meg Theo, aki a lány jobb oldalán sétált.

– Választhatna valami kevésbé idegesítő módszert – dünnyögte az orra alatt, miközben unokanővérét figyelte, aki Nathanielbe karolt, hogy még véletlenül se vágódjon hasra a tíz centis magas sarkújában. 

– Nézd el neki, jól tudod, hogy apa halála óta érzelmileg elég labilis.

Theodornak igaza volt, bár olykor igen nehéz volt tolerálni Val viselkedését. Ha képtelen elterelni a figyelmét a helyzet súlyosságáról, akkor lehetséges, hogy olyan szinten darabokra hullik, hogy teljesen hasznavehetetlen lesz. Rongybabaként cipelhetnék magukkal, ezzel veszélyeztetve az életét. Ezt pedig nem engedhetik meg maguknak. Így Aurora képtelen volt magában füstölögni, és megpróbálni a legjobb képet vágni a lány őrült ötleteihez.

Valery végül egy olyan étterem mellett döntött, ami kinézetre nem éppen a legolcsóbbak közé tartozott. Aurora érezte, ha így folytatják, akkor csődbe juttatják saját magukat.

A két lány minden báját bevetette, hogy asztalhoz jussanak, hiszen nem volt foglalásuk. Persze ez se Theonak, se Nathe-nek nem tetszett, de ez nem igazán zavarta Valeryt és Aurorát.

A pincér kábultan vezette őket egy ablak melletti asztalhoz. A srác már éppen segített volna leülni Aurorának, mikor Nathe egy laza mozdulattal odébb tolta, és kihúzta a széket a lánynak.

Aurora vetett rá egy óvatos pillantást, majd lassan leült.

– Köszönöm – mosolyodott el halványan.

– Önnek bármikor hölgyem – kacsintott rá kacéran Nathe.

Aurora észrevetette, hogy a fiú elégedetten figyeli, ahogy a pincér féltékeny pillantásokkal bombázza őket.

Megvárta, míg mindenki megkapja az étlapot, és felveszi a pincér az italrendelést, majd karjait keresztbefonta mellkasa előtt beszélni kezdett.

– Meg kéne beszélnünk, hogy hogyan tovább.

– Most pi…

– Valery! – Theo hangja ostorként csattant.

Hirtelen mindenki a gondolataiba merült. Közben a pincér ismét visszatért, hogy felvegye a rendelést. Egyikük sem töprengett túl sokat azon, hogy mit kérjen. Pillanatok alatt lerendezték a fiút, majd ismét csendbe burkolóztak.

– Először keressük meg a Lettaliont – szólalt meg Nathe úgy tíz perc után.

– És van valami fogalmad arról, hogy hol lehetne? – Aurora felvont szemöldökkel vizsgálta az előtte ülő fiút.

– Halványlila gőzöm sincs, viszont van egy térképünk, ami gond nélkül elvezet hozzá – ajkai féloldalas mosolyra húzta.

A lány arckifejezése nem változott, egyedül szívverése váltott gyorsabb tempóra.

– Jó rendben, tegyük fel, hogy sikeresen megtaláljuk a… - Aurora hirtelen elhallgatott, ugyanis a pincért meghozta a rendelésüket.

– Köszönjük – mosolygott rá kedvesen Valery, mire a felszolgáló talán a kis lábujjáig elpirult.

– Én... izé… szívesen – dadogta a fiú, majd ott sem volt.

Theo és Nathe alig bírták visszafojtani a nevetésüket, Aurora pedig csak a szemét forgatta.

– Hihetetlen vagy – mondta fejcsóválva. – Na, szóval, ha megtaláljuk a Lettaliont, akkor utána mindenképpen Mirrianához kell mennünk. És egy percet sem késlekedhetünk. Ha akadályba ütközünk, akkor azt pillanatok alatt le kell küzdenünk, ha megsérülünk, akkor a fájdalmat félre téve kell tovább mennünk. Nem ismerjük Drigiont, de tudom, hogy gondolkodás nélkül megölné őket – a végét csak suttogva bírta elmondani.

A vacsora további részében csendben voltak. Mind a négyen gondolataikba merültek, főleg Aurora, aki elképzelte, ahogy hosszú kínzást követően megöli szerettei elrablóját.

Életében talán először örült annak, hogy pillantásával ölni tud.

– Hozhatok még valamit? – kérdezte udvariasan a pincér.

– Nem, köszönjük, kérnénk a számlát – szólalt meg mindenkit megelőzve Theodor.

Aurora már éppen nyújtani akarta a pénztárcáját, mikor a fiú leintette. Nem makacskodott, ez fel is tűnt unokatestvéreinek. Nem igazán volt ereje már az ilyen pitiáner közjátékokhoz, másra összpontosította a tartalékait.

– Valery, te aztán frankón tudsz választani – morogta Theodor, mikor már a szálloda felé tartottak.

Nővére kecsesen megvonta a vállát, majd karját megragadva megállásra kényszerítette őt. Emiatt Aurorának nagyon rossz érzése támadt.

Követte unokanővére pillantását, és a távolban meglátott egy hatalmas plázát.

– Ugye nem? – kérdezte rekedtes hangon Aurora.

– Nektek nem kell jönni, Theoval szeretném tölteni az időt – kacsintott rá Val, mire arca hirtelen falfehérré változott.

– Ezzel azt akarod mondani, hogy kettesben kell maradnom vele? – Ujjával Nathaniel felé bökött, aki az elmúlt félórában gondolatai között úszkált.

Persze ezen mondat hallatán rögtön visszatért a valóságba, és sértődéssel vegyített örömmel nézett Aurorára.

– Bizony – vigyorgott Val, majd választ sem várva elindult magával ráncigálva a fájdalmas arckifejezésű öccsét.

– Ezt nem hiszem el – mormolta a lány kétségbeesetten. – Na, menjünk – szusszantotta idegesen, majd mit sem törődve azzal, hogy mit csinál Nathe, elindult a hotel felé.

Aurora és Nathaniel csendben sétált egymás mellett. Persze ennek Aurora nem örült, hiszen kettesben maradt azzal a személlyel, akit a háta közepére sem kívánt. Vagyis inkább csak bemesélte magának, hiszen a lelke legmélyén tudta, hogyha a józan eszét félretenné, szinte könyörögne a fiú egyetlen egy csókjáért. De minden agytekervénye a helyén volt, ennek köszönhetően pedig sikerült megőriznie méltóságát. Bár azt képtelen volt megállni, hogy néha-néha rápillantson.

– Lenne kedved…? – kezdte a fiú, mikor már Auroráék szobája előtt álltak.

– Nem!

– De még…

– Azt mondtam, hogy nem! Nem akarok veled semmit csinálni! Menj be a szobádba és pihenj, holnap korán indulunk.

Aurora már éppen kinyitotta volna az ajtót, mikor a fiú vállánál fogva megfordította, és saját testével az ajtóhoz préselte.

A lány a döbbenettől meg se tudott szólalni. Megpróbálta leküzdeni a hirtelen felszínre kerülő vágyat, mely kísértetiesen hasonlított arra, amit a tóban érzett, de képtelen volt. Vére felforrt, és a levegőt nagyon melegnek érezte. Saját szívverése olyan hangosnak hatott, mintha ezernyi dobos ütné mellette egyszerre a ritmust. Lélegzete egyeletlenné vált, emiatt pedig forogni kezdett vele a világ. A határozottság, mely minden helyzetben megmentette egyszerűen tovaszállt, emiatt pedig gyengének érezte magát.

Pillantásuk egymásba fonódott és a fiú kék szemei, melyek erőteljes szerelmet sugároztak felé, szinte megbabonázták.

– Igazán eldönthetnéd már, hogy mit akarsz! Miért nem tudsz olyan kedves lenni, mint a barlangban? Tisztában vagy azzal, hogy én soha nem akarnék neked rosszat, sőt, akár az életemet is feláldoznám érted! Szeretlek Aurora Ston, és ez ellen nem tudsz tenni semmit. Egyszerűen csak el kell fogadnod, és esetleg megpróbálni viszonozni a dolgot. – Aurora közbe akart vágni, de Nathe nem hagyta. – Kérlek, hadd mondjam végig, ez már régóta érik bennem. Nem tagadhatod, hogy nem érzel irántam semmit, hiszen nem egyszer láttam, hogy a pillantásaid nem mindig gyilkosak, mikor rám nézel. Gyengédséget, még kialakulatlan szerelmet, és erős sóvárgást is láttam csillogni ezekben a gyönyörű zöld szemekben. Kérlek Angyalom, adj nekem egy esélyt! Hidd el, nem fogod megbánni – a végét szinte hangtalanul mondta, és egészen közel hajolt hozzá.

– Nem lehet – rázta meg a fejét óvatosan. Hangja egészen vékony, és határozatlan volt, ami megijesztette őt.

– Lehet, hogy most az életemet kockáztatom, sőt biztos, de muszáj megtennem valamit. Képtelen vagyok tovább várni – suttogta Nathe szenvedélyesen.

– Mit? – kérdezte Aurora óvatosan.

– Ezt – mormolta, majd ajkai a lányéra tapadtak.

Az idő, mintha megállt volna. A külvilág megszűnt létezni, nem volt már más csak ő és Nathe. Egy pillanatra sem fordult meg a fejében, hogy eltolja magától. Egyik tenyerét a tarkójára csúsztatta, másikat a hátára, és ha lehetséges még közelebb húzta magához a fiút. Minden ellenállása megszűnt, feladta a küzdelmeit érzelmei kordában tartásával szemben. Miközben a fiú ajka lágyan simogatta az övét igazán boldognak érezte magát.

– Megváltozott a véleményed? – kérdezte rekedtes hangon Nathe, miután lágyan végigsimított nyelvével a lány alsó ajkán.

– Én… - dadogta kábultan, minden értelmes gondolat elhagyta az elméjét, egyedül a fiút látta, semmi mást.

Nathe lágyan elmosolyodott, majd keze Aurora pólója alá csúszott. Ennek köszönhetően Aurorának sikerült felocsúdnia a kábulatból. De ami igazán kicsapta a biztosítékot az a következő mondat volt.

– Mit szólnál ahhoz, ha erőteljesebb érveléssel próbálnálak meggyőzni? – kérdezte Nathe, miközben ágyékát a lányéhoz szorította.

Aurora szemei kitágultak a döbbenettől, majd ezredmásodpercek alatt szétáradt a sértett düh a testében. Egy erőteljes mozdulattal ellökte magától a fiút, majd jobb kezét meglendítve gondolkozás nélkül felpofozta őt.

– Örülj annak, hogy ennyivel megúsztad! – sziszegte idegesen, majd mit sem törődve a fiú ijedt arckifejezésével, kinyitotta szobája ajtaját, és jó hangosan be is csapta maga mögött.

Minden erejét össze kellett szednie, hogy ne menjen ki, és ne ölje meg Nathanielt.

A düh forrt benne, képtelen volt megnyugodni. Egy órával később sem csökkent benne a méreg. Bár arra rájött, hogy leginkább magára mérges, hiszen szíve szerint engedett volna a csábításnak.

Soha nem érzett még ilyen vágyat senki iránt. Az érzelmei teljesen új vizekre eveztek, ez pedig halálra rémítette. Talán igaza van Nathe-nek, és tényleg érez valamit iránta. De ha ez így is van, akkor sem engedheti meg magának, hogy engedjen annak a késztetésnek, ami arra ösztönzi, hogy menjen át hozzá, és teperje le.

A következő pillanatban kinyílt az ajtó, és a fiú sétált be rajta bűnbánó arckifejezéssel.

– Aurora, én annyira sajnálom!

– Meg van bocsátva, kérlek, hagyj magamra.

– Mielőtt ezt megtenném, szeretnék kérdezni valamit.

Aurora gyanakodva húzta össze a szemöldökét, és egészen az ablakig hátrált.

– Mi lenne az?

– Miért nem engedsz közel magadhoz egy férfit sem? Ne mondd, hogy a képességed miatt, mert az imént könnyedén végezhettél volna velem, de nem tetted meg – Ahogy beszélt egyre közelebb sétált a lányhoz.

Aurora vett egy mély levegőt, és a halántékát kezdte masszírozni.

– Nem tudom. Fogalmam sincs. Talán természetes védekezés a fájdalom ellen. Olyan, mintha egy elfeledett emlék miatt akarnék távol maradni az ellenkező nemtől. De ez nem lehet, hiszen… - hirtelen elhallgatott és úgy nézett a fiúra, aki időközben túl közel került hozzá, mintha szellemet látott volna.

– Mi a baj, Angyalom? – kérdezte Nathaniel, miközben gyengéden megsimította az arcát.

– Liz…

Nathe összepréselte az ajkait és még mielőtt Aurora bármit is mondhatott volna az akaratlan reakciójára megcsókolta.

Más volt, mint az előző. Sokkal gyengédebb, érzékibb. Aurorának az ellenkezéstől is elment a kedve.

– Várj… – suttogta a lány, mikor sikerült kissé elhúzódnia.

– Nem – morogta Nathe, és ismét ajkaira tapadt.

A szenvedély, mely átjárta egész testét a tetőfokára hágott. Rájött, hogy nincs vissza út. Nem is akart már visszafordulni, csak egyenesen ment előre a végzete felé.

Minden egyes érintés és csók faltörő kosként rombolta a szíve köré épített erődítményt.

Jobb kezével a fiú tarkóját simogatta, míg a ballal a mellkasán támaszkodott. Nathaniel a derekát ölelte, de egy kis idő múltán egyik tenyerét lecsúsztatta a fenekére, majd belemarkolt. Aurora csak elmosolyodott és válaszképpen óvatosan megharapta a fiú alsó ajkát.

– Szeretlek – suttogta Nathe érzékien.

Aurora képtelen volt bármit is mondani, csak hagyta, hogy apró, de izgató puszikkal hintse be a nyakán lévő érzékeny bőrt.

Egy hirtelen ötlettől vezérelve, a vágytól elködösült elme hatására minden szó nélkül megszabadította Nathanielt a pólójától, majd gond nélkül engedte, hogy a fiú is ezt tegye vele.

Ahogy testük összepréselődött és nyelvük egyedi táncba kezdett, Aurora rájött arra, hogy tényleg érez iránta valamit. Valami olyat, ami ősidők óta ott van az emberben, ami olykor háborúkat szított, ami gyilkosságra késztetett egyeseket.

– Én… – nyögte rekedtes hangon Aurora.

– Igen? – kérdezte Nathe, miközben mutatóujjával kis köröket rajzolt a lány hasára.

– Azt hiszem… – suttogta, te torkán forrt a szó, mikor is halk léptek és ismerős hang ütötte meg a fülét.

– Soha többé, soha többé! – Theo egy cseppet sem tűnt vidámnak.

– Jobb, ha mész – mormolta Aurora, immáron józanon.

– De…

– Semmi de! Ez nagy hiba volt, nem lett volna szabad elgyengülnöm.

– Ne tedd ezt velem – nézett rá könyörgő szemekkel Nathe.

Pillantásuk összeforrt, de Aurora arcáról semmit nem lehetett leolvasni. Ismét felvette az érzelemmentes maszkot, melyet évek óta viselt.

– Takarodj a szobámból, különben…

– Rendben – suttogta Nathe csalódott hangon, majd a következő pillanatban ott sem volt.

Aurora a csukott ajtót bámulta és közben az alsó ajkát rágcsálta. Jó pár perc elteltével valami olyanra lett figyelmes, ami igen ritkán történik meg vele.

Egy könnycsepp gördült végig az arcán.

15. A pénztárca

Ha lehetséges még közelebb húzódott a fiúhoz menekülve a hideg elől. Ahogy erős karjával gyengéden ölelte hihetetlen biztonságban érezte magát.

Gondolatban átkozta magát, amiért hagyta, hogy idáig fajuljanak a dolgok, de mégsem tett ellene semmit. Jól érezte magát Nathe mellett, lelkét melegség járta át. Szülei halála miatt érzett fájdalma hirtelen elviselhetőbbé vált, bár nem igen merte beismerni magának, hogy ezt neki köszönheti.

– Aurora… - szólalt meg halkan Nathe.

– Igen?

– Miért nem engedsz közel senkit magadhoz? – kérdezte kíváncsian, mire a lány lassan felemelte a fejét és a szemébe nézett.

– Ez badarság, vannak, akik igenis közel állnak hozzám – válaszolt egy apró mosollyal az arcán.

Nathe megforgatta a szemét, ennek köszönhetően Aurora halkan kuncogni kezdett.

– Jól tudod, hogy nem így értettem!

– De hát, ők tényleg…

– Dilis boszorkány! – vigyorodott el Nathaniel.

– Megszólalt az egoista barom – vágott vissza Aurora nevetve.

– Csitt, te kis csitri, még a végén felébreszted a többieket – Hangja úgy csengett, mint egy szigorú apáé.

Aurora nagy nehezen visszafojtotta a nevetését. Nem értette, hogy miért érzi ennyire felszabadultnak magát, hiszen nem rég még végezni akart a fiúval.

– Mit ittál Angyalom? – mormolta a kérdést a fülébe.

– Nem vagyok én angyal – lehelte zavartan. – És nem ittam, nem szívtam semmit! Csak egyszerűen… nem tudom! – nyögött fel kétségbeesetten.

– Nézz a szemembe! – kérte halkan Nathaniel.

Aurora teljesítette a kérését, és pillanatok alatt elmerült azokban a gyönyörű tengerkék szemekben.

– Ne félj, én vigyázok rád – simította meg gyengéden az arcát.

Szívverése felgyorsult, a fagyos levegő pedig felforrt. Lelkében olyan vihar tombolt, mint…

Hirtelen oldalra kapta pillantását, és döbbenten vette észre, hogy a hóvihar elcsendesült. Úgy pattant fel, mintha izzó láván ücsörgött volna, majd nagy léptekkel kisietett a barlangból.

Csend honolt az erdőben, még az állatok megszokott szerenádját sem lehetett hallani. Az ég tiszta volt, ezernyi csillag ragyogott le rá. Viszont a Holdat nem látta sehol. Hangosan nyelt egyet, majd jobbra lépett, és olyan látvány tárult a szeme elé, mint még soha.

A vérvörösen világító Hold borította be fényével. A legijesztőbb az volt, hogy a furcsa jelenség csakis rá fókuszált. Érezte, ahogy az erő szétárad egész testében, és a szeme átszíneződik.

– Ébreszd fel a többieket, azonnal indulunk! – vetette oda a dermedten álló fiúnak.

– Nem tudok mozdulni! – kiáltotta el magát Nathe kétségbeesetten.

Aurora felemelte a bal kezét, mire Nathaniel a barlang falának vágódott. Apró törmelékek zúdultak a fiúra, akinek érdekes mód semmi baja nem lett.

– Mi a franc? – hallotta meg Theodor döbbent hangját.

– Jézusom! – sikította Valery, mire mindnyájan a barlang bejárata felé néztek.

Aurora dermedten figyelte a Holdat, de közben észrevette a szeme sarkából a fák sűrűjéből előlépő sötét alakot.

– Fényhozó – morogta sötéten.

– Mit akarsz tőlem? – sziszegte Aurora dühösen.

– Hozzám tartozol Fényhozó!

– Nem vagyok Lucifer, nem én vagyok a Sátán! – kiáltotta teljesen kikelve magából, és az árny felé kapta pillantását.

A levegő is megfagyott a barlangban. Mindenki tágra nyílt szemekkel meredtek a vörös izzással körbeölelt lányra.

Az alak sötét nevetésétől visszhangzott az erdő. Aurora gerincén kellemetlen borzongás futott végig, és azon tűnődött, hogy miért nem pusztult el az a mocsadék.

– Azt hiszed, hogy árthatsz nekem Drágám? – kérdezte gúnyosan. – Nagyon is tévedsz! Figyelmeztetlek Aurora, ha nem teljesíted az akaratomat, akkor a szeretteid elviselhetetlen kínok közt fognak meghalni.

– Drigion – suttogta döbbenten.

– Úgy bizony – kuncogott fel kacéran, de a csuklyát nem vette le a fejéről. Ez iszonyatosan zavarta Aurorát. Legalább lenne benne annyi ezek után, hogy az arcát felfedi előtte.

– Most megdöglesz, te rohadék! – kiáltotta, és már rohant is a férfi felé.

– Aurora ne! – ordította Theodor halálra vált arccal.

Minden gyűlöletét, haragját, kétségbeesését, bánatát egy masszává gyúrta, és az vitte előre. A Hold fényéből gyűjtött energia miatt legyőzhetetlennek érezte magát. Biztos volt a győzelmében. Ezt az is bizonyította, hogy a húszcentis hótakaró egyáltalán nem zavarta a futásban.

Már éppen rávetette volna magát áldozatára, mikor az hirtelen köddé vált. Túl nagy lendületének köszönhetően a hóban landolt arccal lefelé. Halkan felnyögött, miközben négykézlábra tornázta magát. Dühösen meredt a hóra, és egy világ omlott össze benne. Ha hibáznak, akkor elveszítik azokat, akik a legfontosabbak számukra.

Arcát az ég felé fordította, hagyta, hogy kétségbeesését jelző könnyek végiggördüljenek az arcán. Vett egy mély levegőt, és száját vérfagyasztó ordítás hagyta el.

– Csak kerülj a kezeim közé Drigion, a saját életemre esküszöm, hogy darabokra téplek! - vicsorogta, akár egy vérengző fenevad.

Nehézkesen feltápászkodott, és visszasétált a barlangba.

Társai ugyanabban a pózban helyezkedtek el, mint mikor elvetemült őrültként Drigionra támadt. Pillantása Nathe-re tévedt, aki ijedten kuporgott a barlang fala mellett.

A lány, szólásra nyitotta a száját, de egy hang sem jött ki rajta. Ajkat összepréselte, és dühösen fordította el tekintetét.

– Pakoljatok, indulunk!

Aurora jóval előbb elkészült a többieknél. Hogy türelmetlenségét leplezze, inkább a barlang bejáratához sétált és a távolba meredt.

Olyan kavalkád volt a fejében, hogy képtelen volt kicsomózni a szálakat. A vöröslő Hold, Nathe iránti vonzódása, Drigion megjelenése, Kate-ék iránti aggódása egyszerűen az őrületbe kergette. Fogalma sem volt, hogy mit tegyen. Szíve szerint vett volna egy forró fürdőt, hogy ellazuljon, és képes legyen tisztán gondolkozni, de erre sajnos nem volt lehetősége.

Felsóhajtott, majd összébb húzta magán a kabátot. Ha hamarosan nem talál megoldást a problémákra tényleg megőrül.

– Jé, itt van a pénztárcád Aurora – hallotta meg Valery meglepett hangját.

– Mi? – kérdezte Aurora zavartan.

– Tessék – motyogta unokanővére, majd kezébe nyomta a koromfekete tárcát.

– Mit keresett ez nálad Valery? – vonta fel a szemöldökét Aurora.

Val nem szólalt meg, zavartalanul folytatta a pakolást.

– Ha a dugi pénzem is benne van, akkor nagyon mérges leszek – morogta Aurora fogcsikorgatva.

Valery megköszörülte a torkát, és miután felvette hátizsákját, egy bájos mosoly kíséretében sétált Aurora mellé.

– Tudod, hogy szeretlek!

– Tudod, hogy nem hatnak meg a kiskutyaszemeid!

– Ne mondd, hogy nem tenne jót egy forró fürdő, hogy nem élveznéd, ha puha ágyban hajthatnád álomra a fejedet. Van rá pénzünk, mindenki tárcáját magammal hoztam! – pislogott ártatlanul.

– Hogy mi? – kiáltott fel döbbenten Theo. – Eddig is tisztában voltam azzal, hogy bolond vagy, de most... Már nem is tudom, hogy mit gondoljak tesó – morogta fejcsóválva.

– Szerintem mindenkinek jót tenne egy kiadós pihenő – mondta Nathaniel, miközben Aurorát bámulta.

– Egy hónapunk van Lux napjáig, egy kis kitérő nem fog ártani.

– Valery, te inkább fogd be! – sziszegte dühösen Aurora.

– Mikor van Lux napja? – kérdezte kíváncsian Nathaniel.

– Május 28., a szülinapom – suttogta Aurora összevont szemöldökkel. – Theo, nézd meg a térképen, hogy hol van a legközelebbi város, aztán induljunk.

A legalább fél méteres hónak köszönhetően lassabban tudtak haladni, és ez idegesítette Aurorát. Belement a pihenőbe, de minden egyes elpazarolt perccel Kate-ék életét teszik kockára.

– Még soha nem voltam New Orleansban. Azt mondják, hogy ott mindig zajlik az élet. Talán egy kicsivel több időt is eltölthetnénk – mormolta merengve Valery, mire Aurora megtorpant.

Lassan unokanővérére nézett, aki olyan kicsire húzta össze magát pillantását látván, amennyire csak tudta.

– Felfoghatnád már, hogy ez nem egy laza kis kiruccanás! Ember életekről van szó, és az illetők nem holmi idegenek, hanem a családunk! Valery Elisabeth Jefferson jobb, ha összeszeded magad, különben a egyenként tépem ki a hajszálaidat! – sziszegte Aurora egy cseppet sem kedvesen.

Valery leszegett fejjel jelezte, hogy tudomásul vette unokanővére szavait.

– Igaza van Aurorának, a feladatunkra kell koncentrálnunk. Egyetlen egy éjszakáról volt szó, nem többről. Mondjuk azt egyáltalán nem értem, hogy mit keresünk New Orleans közelében – gondolkozott el hirtelen Theo, majd megrántotta a vállát. – Igazából meg se kellene lepődnöm ennyi furcsaság után. 

– Inkább menjünk tovább – szólalt meg Nathe halkan.

Aurora ezt egy bólintással nyugtázta. Nem igazán akart szóváltásba keveredni Nathaniellel az elmúlt órák eseményei miatt. Gyenge volt, és hagyta, hogy túl közel férkőzzön hozzá. Ez pedig hatalmas vétek. Ha rájön a fiú, hogy azok a bizonyos gyengéd érzelmek a védő falon kívül süttetik a hasukat, akkor még a végén kapva kap az alkalmon.

Egyeseknek úgy tűnhet, hogy csökönyössége már-már túlzás, de ez nem így van. Természetéből fakadóan makacs, édesanyjától örökölte ezt a sokak számára oly’ idegesítő tulajdonságot. Egyáltalán nem sajnálta, hisz’ nem egy alkalommal vehette áldásként.

Gondolataiból egy előtte feltűnő női alak zökkentette ki. Az illető kísértetiesen hasonlított rá, sőt azt is meg merte kockáztatni, hogy pontosan ugyanúgy nézett ki, mint ő.

Kikerekedett szemekkel meredt a lányra, aki ezredmásodpercre pontosan képes volt utánozni.

– Ez meg mi? – kérdezte döbbenten Valery, miközben saját mását nézegette. – Amúgy olyan a hajam, mint egy madárfészek, szörnyű – nyögte elborzadva.

– Kettőt, és könnyebbet. Amúgy meg szerintem rajtad kívül senkit nem érdekel a hajad – sóhajtotta Aurora fáradtan.

Valery sértődötten szegezte fel az állát, miközben hangosan nevetni kezdtek.

Aurora nem törődött velük, kíváncsian indult el a jelenség felé. Megmagyarázhatatlan érzés kerítette hatalmába, miközben egyre közelebb ért a tükröződő felülethez. Úgy vonzotta magához, mint virág a méhet.

Már éppen megérintette volna, mikor valaki a derekánál fogva visszarántotta. Ugyanabban a pillanatban iszonyatos düh áradt szét a testében.

Mérges volt magára, mivel az érintés alapján jól tudta, hogy ki a karok tulajdonosa, és a fiúra is haragudott, mivel kizökkentette és tiltott érzelmeket csalogatott ismét a felszínre.

– Angyalom, inkább ne tedd – lehelte Nathe szinte hangtalanul a fülébe, mire gerince vonalán kellemes borzongás szaladt végig.

Nem engedhette meg magának, hogy elgyengüljön, emiatt pedig pillanatok alatt megacélozta magát, és lefejtette magáról Nathaniel óvó karjait.

– Ne merészelj még egyszer hozzámérni – morogta egy cseppet sem kedvesen.

Nem nézett rá, nem érdekelte sem a véleménye, sem a reakciója.

Tisztában volt azzal, hogy a fiú nem érti a hirtelen megváltozott hozzáállását. De ez egy kicsit sem izgatta.

Jobb kezét felemelve indult el ismételten kitűzött célja felé. Szíve a szokottnál kissé gyorsabban zakatolt, és levegőt sem mert venni. Nem félt, csak az izgalom heve ragadta magával.

Nem habozott tovább. Kezét nagy lendülettel érintette a jelenéshez, és olyas valami történt, amire senki sem számított.

Karja könyökéig elmerült benne, mintha vízbe nyúlt volna. De mégsem volt ugyanaz. A nedvesség helyett furcsa még nem tapasztalt bizsergés ölelte körbe a bőrét.

A háta mögött álló társainak hallhatóan elakadt a lélegzete.

Aurora nem várta meg a további reakciókat. Fogta magát és belesétált.

Mintha kilépett volna egy ajtón, annyi ideig tartott az egész. A legnagyobb meglepetést pedig a város okozta, ahol kilyukadt.

– New Orlea

ns – nyögte döbbenten.

Nem sokkal később a többiek is ott álltak mellette tágra nyílt szemekkel. Percekig képtelenek voltak megszólalni. Nathaniel volt az, aki megtörte a csendet.

– Csak ismételni tudom, amit Aurora mondott. Én már semmin nem lepődök meg – mormolta elgondolkozva, mire Aurora látványosan megforgatta a szemét.

Tökéletesen elégedett volt magával, mivel képes volt megint felvenni a ,,nem törődöm veled” álarcot. Bár nehezére esett mégis, a lelke valamilyen szinten megnyugvásra lelt, biztonságban érezte magát. Persze nem az a fajta volt, ami a fiú karjai között járta át, de mégis jó érzéssel töltötte el.

– Nos, akkor szerintem ez a szembe lévő szálloda tökéletes lesz, szóval ne is teketóriázzunk – szólalt meg Aurora fáradt hangon.

A többiek nem ellenkeztek, lelkesen követték őt. A lány még hátra pillantott és pont abban a másodpercben köddé vált az átjáró.

Nem foglalkozott vele. Fejét előre fordította, és gondolatban már a fürdő kádban volt, melyben forró víz simogatta érzékeny bőrét.

– Kétszáz dollár egy szoba egy éjszakára? – kérdezte kikerekedett szemekkel Aurora, de még mielőtt választ kaphatott volna az igencsak unszimpatikus recepciós hölgytől Valery megszólalt.

– Két szobát kérnénk!

Aurora egy szúrós pillantással jutalmazta unokanővérét, majd morgolódva vette el a felé nyújtott kulcsokat. Az természetesen nem kerülte el figyelmét, hogy a húszas évei közepén járó szőke bombázó a pult mögül már kétszer levetkőztette a szemével Nathanielt, és galád módon meg is erőszakolta. Megpróbálta leplezni, hogy ez felkavarta a lelkét, de természetesen Nathe észrevette a lány féltékeny pillantását, aminek hatására egy önelégült vigyor jelent meg az arcán.

– Nyugodj meg Angyalom, a szívem már a tiéd és innentől kezdve a testem is – suttogta Nathe egészen közel hajolva a füléhez.

A lány feje búbjától egészen a kis lábujjáig elpirult, és ennek köszönhetően még dühösebb lett.

– Csakugyan? Nos, akkor úgy érzem, hogy a jobb kezed kissé izmosabb lesz, mint a bal – morogta, és a szeme sarkából figyelte a fiú reakcióját.

Szemei először kitágultak a döbbenettől, majd pár pillanattal később pajkosan csillogni kezdtek.

– De akkor is te leszel gondolataim főszereplője – mormolta egy észveszejtő mosoly kíséretében.

Aurora valahonnan a padlóról kaparta fel állát, majd mivel hirtelen semmi sem jutott az eszébe, amivel visszavághatott volna egy sértődött pillantást követően elfordította a tekintetét.

– Szóval… - kezdte Valery, mikor megálltak a két szoba között. – Aurora te Nathe-tel leszel, Theo pedig velem.

Aurora megrökönyödve meredt Valeryre, Nathe helyeselve bólogatott, míg Theodor alig tudta visszatartani feltörni készülő röhögését.

– Egyáltalán nem vicces – sziszegte Aurora, miközben Theohoz vágta Nathaniellel közös szobájuk kulcsát, majd karon ragadva Valt az ötszázhuszonnégyes szobához húzta.

– Valld be! – szólalt meg hirtelen Valery.

– Mit? – kérdezte Aurora kíváncsian, miközben a zárral babrált.

– Örülsz annak, hogy eltettem a pénztárcákat.

Aurora csak egy látványos szemforgatással reagált. 

14. Gyász

– Nem bírom tovább, muszáj lepihennem – suttogta Aurora fáradtan.

– De nincs már messze – biztatta Nathaniel.

– Nem érdekel – motyogta a lány, és már le akart kuporodni az egyik fa tövébe, de Nathe megakadályozta.

Gyengéden megfogta Aurora kezét, és ösztönzően megszorította.

– Nehogy feladd! Tudom, hogy ez a harc leszítva minden energiádat, de ha itt elalszol, akkor halálra fagysz, és ezt egyikünk sem akarja. Gyere, hamarosan ott vagyunk.

Aurora lehunyta a szemét, vett egy mély levegőt, majd megengedett magának mosolyt.

– Menjünk.

Minden egyes lépésnél fájdalom hasított egész testében, de az arca sem rezzent. Kénytelen volt elrejteni valódi érzelmeit, mert nem volt kedve senki karjaiban utazni.

Főleg a kezét szorongató fiúéban nem.

– Végre – sóhajtott fel megkönnyebbülten Aurora, amint elfoglalták az elhagyatott barlangot.

Kezeit tarkójára csúsztatta, fejét előrebillentette és mélyen, hosszan elnyújtva lélegzett.

Egyszerűen képtelen volt gondolkozni, aminek felettébb örült, mivel nem is akart. Minden zavaró tényezőt megpróbált kizárni, de képtelen volt. Társai hangja irritáló zajként hatott rá.

– Kérlek titeket, halkabban! – emelte fel egy pillanatra a fejét.

Azaz egy másodperc elég volt ahhoz, hogy észrevegye Nathe kezét, ami a hasára tapadt.

– Mi történt? – kérdezte Aurora, és ő is meglepődött a hangjában bujkáló aggodalmon.

Valery és Theo is aggódva fürkészték a fiút.

– Ugyan, semmiség – Nathaniel megpróbált mosolyogni, de csak egy fájdalmas grimaszt sikerült összehoznia.

– Ne szórakozz Nathe, hiszen vérzel!

Aurora nagy nehezen feltápászkodott, és sántikálva odament a fiúhoz, aki kíváncsian követte a tekintetével.

Tisztában volt azzal, hogy a következő kijelentése kétértelműen hathat, de reménykedett egy kicsit, hogy az adott szituációt figyelembe véve nem támad Nathe-nek egy perverz gondolata sem.

– Vedd le a pólódat! – utasította Aurora, mire Nathaniel arcára egy csibészes mosoly kúszott.

– Szóval nem volt elég a múltkori eset, amikor a szexi felső testemben gyönyörködhettél – kacsintott rá kacéran.

Aurora elpirult, de dühös pillantásának köszönhetősen senki nem tett megjegyzést a jelenségre.

Amíg Nathe megszabadult a használhatatlanná vált felsőjétől, addig a lány nehézkesen letérdelt mellé.

– Állj fel, Valery, te pedig kérlek, hozd ide a gyógynövényes táskát.

A fiú grimaszolva, de felállt, Val pedig sietve teljesítette unokahúga kérését.

Aurora könnyedén megtalálta azt, amit keresett, hiszen a kavarodás elkerülése érdekében ráírta a dunsztos üvegre, hogy mi található benne.

– Feketenadálytő – válaszolt a többiek ki nem mondott kérdésére. – Összehúzza a sebet, és vérzés csökkentő. Mondjuk, ahogy elnézem, nem olyan súlyos, de jobb a békesség, nem akarom, hogy elmérgesedjen. De először is kimosom a sérülést – motyogta, majd a kis táskájából előszedett egy steril törlőkendőt, és elvette, a kulacsot, amit Valery nyújtott felé.

Amint alaposan kimosta a sebet, és letisztította a környékét gyengéden bekente a házilag előállított kenőccsel.

– Jobb, ha bekötjük, amíg pihensz, nem tudom, hogy ebben a barlangban milyen fertőzést szednél össze – mormolta a lány, majd, amilyen gyorsan csak tudta, körbetekerte a fiú derekát.

– Kész is vagyunk – sóhajtott fel mosolyogva Aurora.

A sérültre tévedt a pillantása, és legnagyobb döbbenetére Nathe csodálattal csillogó szemekkel meredt rá.

Ha szabadjára engedte volna érzéseit abból a ketrecből, melybe nagy nehezen zárta be őket, akkor könnyedén megeshetett volna, hogy eleget tesz kíváncsiságának, és megkóstolja Nathe csókjának ízét.

De mivel széttörhetetlen laka őrizte az iránta érzett vonzalmát, kifejezéstelen arccal bámult rá.

– Mi van? – kérdezte Aurora felvont szemöldökkel.

Valery és Theo tudta, hogy nagyobb gond is lehet, ha Nathe nem megfelelően válaszol, unokatestvérük kérdésére.

– Te egy földre szállt angyal vagy – suttogta Nathaniel egy apró mosoly kíséretében, és meg akarta simítani Aurora arcát, de a lány dühösen lökte félre a kezét, majd hirtelen talpra szökkent.

– Majd később kicserélem a kötést, addig kérlek, hagyj békén – sziszegte, majd sarkon fordult, és visszament a táskájához.

Amint elkészítette ideiglenes fekhelyét, egy fáradt sóhaj kíséretében kényelembe is helyezte magát.

– Nem eszel? – kérdezte Val óvatosan.

– Nem akarsz átöltözni? – vonta fel a szemöldökét Theo.

– Vállalom az éjszakai őrséget, szóval mindkettőre lesz időm.

Aki ismer, az tudja, hogy mindent megtennék azokért az emberekért, akik helyet kaptak a szívemben. Bármi legyen is, akár az életemet is feláldoznám csak azért, hogy ők megmeneküljenek.

De ő ezt képtelen megérteni. Tisztában vagyok azzal, hogy szeret, és nem akar elveszíteni, de nem tehetünk mást. Ha nem adom fel magam, akkor talán mind meghalunk, ezt pedig nem hagyhatom.

– Szerelmem, kérlek gondod át – suttogta elgyötört hangon, mikor belépett a szobánk ajtaján.

Felsóhajtottam, majd elé sétáltam.

– Ezen nincs mit átgondolni. Meghoztam a döntést, és nem változtatunk a terven – mondtam határozottan, és megsimítottam az arcát. – Annyira sajnálom. Szeretlek – mormoltam, majd gyengéden szájon csókoltam.

Az arca fájdalmasan megrándult, és a következő pillanatban a derekamnál fogva magához rántott, és ugyan azzal a lendülettel ajkai az enyémre tapadtak. Úgy csókolt, mint még soha. A testem sóvárgott a folytatásért, még többet akart, de ellen kellett állnom, hiszen már csak pár percem maradt.

– Szívem, itt az idő – motyogtam alig hallhatóan, mikor sikerült elhúzódnom tőle.

– Szeretlek Aurora, nem akarlak elveszíteni.

– El sem tudod hinni, hogy mennyire sajnálom – mondtam fojtott hangon, miközben lehúztam ujjamról, a gyűrűt, melyet egy hónappal azelőtt kaptam tőle.

– De… - kezdte, viszont félbeszakítottam.

– Nekünk nincs jövőnk Nathe, így fel kell bontanunk az eljegyzést.

Nem vártam meg a válaszát. Még magamba szívtam arcának minden kis részletét, szemének csodálatos ragyogását, bőrének mámorító illatát, majd összepréselt ajkakkal elhagytam a szobát.

Gyors voltam, és egyben halk. Úgy cikáztam a fák között, mint egy árny, akinek semmi sem árthat. Pillanatokon belül ott voltam a megbeszélt találkahelyen, amely egy tisztás volt, a Gyilkos erdő kellős közepén.

Nem akartam gondolkozni, nem akartam felidézni Nathaniel fájdalmas arcát, szavaiból kicsendülő kínkeserves hiányt.

Mindig is tudtam, hogy esélyem sincs a boldogságra, de titkon reméltem, hogy tévedek. Viszont kiderült, hogy nagyon is igazam volt. Drigion kiismert, jól tudja, hogy hol van az egyetlen egy gyengepontom.

– Kedvesem, annyira hiányoztál – hallottam meg boldogságom elrontójának a hangját.

– Elhiheted, az érzés egyáltalán nem kölcsönös – vetettem oda flegmán.

Hirtelen mellettem termett, és magához rántott. Testünk szinte egybeolvadt, aminek köszönhetően még a hátamon is felállt a szőr.

– Még mindig ugyanolyan tüzes vagy, ez tetszik – suttogta a fülembe, majd orrával lehelet finoman végigsimított az arcélemen.

– Gyűlöllek – sziszegtem undorodva.

Nyelvét érzéki lassúsággal végighúzta a nyakamon, a dekoltázsom felé haladva. Egy másodpercre megállt, a szemembe nézett, és forró csókot lehelt a mellem közé. Az undor eleim erővel söpört végig rajtam. Nem sok kellett ahhoz, hogy egy jól irányzott rúgással ágyékon találjam, viszont tudtam, hogy csak magam alatt vágnám a fát.

– Hamarosan testestül lelkestül az enyém leszel – nyögte, és túlzott közelsége miatt éreztem, hogy akaratlanul is fellobbantottam benne a vágyat.

Már éppen egy nem túl kedves választ vágtam volna a fejéhez, mikor megéreztem, hogy közeledik. Biztos vagyok benne, hogy arcomra kiült a kétségbeesés, mivel Drigion egy kaján vigyort lövellt felém, és hirtelen vadul csókolni kezdett.

– Vedd le róla a mocskos mancsaidat, te utolsó rohadék! – Nathe hangja szíven ütött, és éreztem, ahogy a könnyek hirtelen patakokban folynak végig arcomon.

Drigion nem mozdult, csak fáradhatatlanul csókolt, közben egyik kezével a mellemet kezdte markolászni, míg a másik a fenekemre csúszott.

Minden erőmet összeszedve ellöktem magamtól, és szerelmem felé fordultam.

– Kicsim fuss, amíg nem késő! – sikítottam kétségbeesetten.

Fájdalmas pillantását rám emelte, mire a szívem darabokra tört.

– Kérlek – tátogtam, de késő volt.

Drigion ott állt előtte, ujjai a torkára kulcsolódtak, és az ég felé emelte.

– Most véged van te kis féreg.

Szerelmem arca kékülni kezdett, szemei bevéreztek, kiguvadtak, és hiába nyitotta ki a száját, képtelen volt kiadni hangot.

– Nathe! – kiáltotta kétségbeesetten és hirtelen felült. – Csak egy álom volt – suttogta idegesen, majd a következő pillanatban rájött, hogy nincs egyedül.

Lassan körbevezette pillantását a barlang kivilágított részén. Theodor és Valery békésen aludtak, és legnagyobb ijedtségre Nathaniel döbbenten meredt rá.

– Mit álmodtál? – kérdezte halkan.

Aurora fülig vörösödött, és hirtelen nagyon érdekesnek találta a kezét. Hatalmas késztetést érzett arra, hogy elmondja neki. De, ha ezt megtette volna, akkor az összes létező gátat lerombolta volna, amit kettőjük közé épített. Vissza kellett fognia magát, hiszen nem érdemli meg a boldogságot. Egy alávaló gyilkos, aki örök magányra van kárhoztatva.

– Mindegy – motyogta, majd felállt, és odasétált a fiúhoz.

Nathe érdeklődve fürkészte az arcát, aminek hatására olyan érzése támadt, mintha legszívesebben magához rántotta volna.

– Muszáj így bámulnod?

– Gáz, ha azt mondom, hogy igen? – Nathe arcán egy pimasz, de szívdöglesztő mosoly jelent meg.

– Igen, gáz! – jelentette ki Aurora felháborodott hangon.

– Ne állj ellen – suttogta érzéki hangon Nathaniel.

Aurora megköszörülte a torkát, majd vett egy mély levegőt.

– Szeretném kicserélni a kötést, szóval kérlek, szabadulj meg a zavaró ruhadarabtól.

– Ha le akarsz vetkőztetni édes, akkor mondd azt, nem kell állmagyarázat – kacsintott, de azért teljesítette a lány utasítását.

A lány elengedte a füle mellett a megjegyzést. Túl fáradt volt vitatkozni, és félő volt, hogy alul maradt volna.

– Aurora… - kezdte Nathe, de hirtelen el is hallgatott, ahogy pillantásuk találkozott.

– Most le fogom szedni rólad a kötést, nem kérek semmiféle perverz, csábító, izgató kommentárt. Értve vagyok?

A fiú bólintott, de azért kék szemei pajkosan csillogtak.

– Hihetetlen vagy – mormolta, Aurora fejcsóválva.

– Csak egy ártatlan srác vagyok, aki teljesen oda van érted. Ez olyan nagy bűn? – kérdezte Nathe búgó hangon, aminek hatására, a lány lélegzete elakadt egy pillanatra.

– Igen, hatalmas nagy bűn! Ne játssz a tűzzel Nathe! És ne küzdj egy olyan virágért, ami megöl, ha csak hozzáérsz – suttogta kétségbeesetten Aurora, és nem sok tartotta, hogy menten elsírja magát.

– De…

– Kérlek, hagyjuk ezt a témát.

– Rendben – sóhajtott fel a fiú, majd felemelte a kezét, hogy szabad utat engedjen álmai főszereplőjének.

Aurora vette a célzást, így lassan elkezdte letekerni az átvérzett kötést. Különös figyelmet szentelt arra, hogy a bőrük még véletlenül se érintkezzen, de olykor teljesen véletlenül hozzáért a fiúhoz.

Ilyenkor furcsa, de kellemes bizsergés járta át az egész testét. Próbált nem figyelni rá, de hiába küzdött az érzés ellen.

Amikor a textil teljesen elhagyta a testet Aurora éppen szemügyre vette volna a sebet, mikor hatalmas nagy döbbenetére a sérülésnek nyoma sem volt. Szemei elkerekedtek, és ajkai enyhén elnyíltak a döbbenettől.

– Mi a… - kezdte, de képtelen volt folytatni.

– Valami baj van? – kérdezte Nathe óvatosan.

A lány nem válaszolt, a kezét a seb hűlt helyére csúsztatta.

– Aurora… - Nathaniel egyre zavartabb volt.

– A sérülés, eltűnt… - mormolta hitetlenkedve.

– Tessék?

– Jól hallottad – közölte Aurora, miközben kiegyenesedett.

Nathatniel úgy csavarodott, hogy láthassa az oldalát, majd mikor megállapította, hogy nem viccelődött a lány, döbbenten nézett zöld szemeibe.

– Mit csináltál velem? - követelte idegesen.

– Én aztán semmi olyat – rántotta meg a vállát Aurora.

– De hát… ez egyszerűen lehetetlen!

– Örülj, hogy begyógyult, legalább nem lassít le. Most pedig kérlek, feküdj le aludni, vagy fordulj el, mert szeretnék átöltözni.

Nathe összeszorította ajkait, és percekig nem mozdult. Aurora kezdte kellemetlenül érezni magát.

– Kérlek – mormolta a lány nagyot sóhajtva.

– Na, jó – motyogta Nathaniel, majd világfájdalmas arckifejezéssel elhelyezkedett nem túl kényelmes fekhelyén.

Aurora csak azért, hogy húzza az időt, megrakta a tüzet, és egy zseblámpát felkapva elindult a barlang kijárata felé. A vihar kíméletlenül tombolt kint. Nem volt elég, hogy a hó nagy pelyhekben hullott, a szél úgy süvített, mintha hurrikán lett volna készülőben.

Egyszerűen nem értette, hogy mi miatt őrült meg ilyen szinten az időjárás. Egyáltalán nem lett volna szabad hónak esnie, hiszen május elején jártak. Május másodika volt aznap.

A lányba hirtelen belehasított a felismerés, ami miatt kénytelen volt leülni. Nem érdekelte, hogy jég hideg a talaj, mivel képtelen volt állva maradni. A szorító érzés a mellkasában egyre csak nőtt, és nem akart megállni.

Egész testében remegett. 

Nathe azt hitte, hogy a hideg miatt reszket úgy, mint a nyárfalevél, de nem így volt.

A boldog, de fájdalmas emlékek váltották ki belőle, melyek pár pillanat alatt törtek fel tudatalattijából. Próbált küzdeni ellenük, de egyszerűen képtelen volt kizárni, bármennyire is küzdött, túl gyenge volt.

Nyolc év telt el édesapja halála óta, és pont ugyan ezen a napon tíz éve távozott az élők sorából édesanyja is.

,,– Ha nagy leszek, apu felesége akarok lenni! – jelentettem ki határozott hangon.

Anya csilingelően felnevetett, és szorosan magához ölelt.

– Kicsim, apád a tökéletes férfi, de hát ő már foglalt – kacsintott, majd mosolyogva hozzátette. – Biztos vagyok benne, hogy te is megtalálod a számodra tökéletes személyt.

– De az összes fiú olyan idegesítő! – motyogtam összevont szemöldökkel.

– Idővel rájössz majd, hogy bármennyire is idegesítőek, nem tudunk nélkülük élni. Tudom, még messze van, de már magam előtt látlak gyönyörű menyasszonyi ruhában, ahogy apád az oltárhoz kísér – sóhajtott fel boldogan.

– Azt akarom, hogy te énekelj az esküvőmön! – öleltem át a nyakát, miközben magamba szívtam kellemes illatát.

– A kívánságod teljesülni fog édesem. Szeretlek – mormolta, és halkan dúdolni kezdett.

– Én is szeretlek anyu – motyogtam, és boldog mosollyal az arcomon élveztem édesanyám énekét.”

,,Félve nyitottam be apa dolgozószobájába. Ott ült az asztalánál, anya dalát hallgatva. Az elmúlt két évben szinte mindig ezt csinálta. Iszonyatosan megviselte anyu halála, ami érthető is, hiszen ő volt élete értelme.

– Apu… – kezdtem halkan, de meg se moccant. Megköszörültem a torkomat, vettem egy mély levegőt, és folytattam. – Leestem a fáról, beütöttem a lábam, és nem akar elállni a vérzés.

Apa abban a pillanatban felpattant a székéből, és odarohant hozzám, ahogy az utolsó szó is elhagyta a számat.

– Mutasd csak – suttogta, és aggódó pillantással szemlélni kezdte a sebet.

Pár percig gondterhelt arccal bámulta a lábamat, majd a szemembe nézett.

– Gyere, Aurora, jobb, ha beviszlek a kórházba.

Ahelyett, hogy megfogta volna a kezem, hogy vezessen, karjaimba kapott, és a garázs felé vette az irányt.

Nagyon reméltem, hogy nem futunk össze Sophiával, mivel nem akartam magyarázkodni. Látszott apán, hogy nem szereti, csak azért van vele, hogy legyen egy nő a háznál. Az én véleményem szerint teljesen felesleges, mivel csak viszi a pénzt.

– Félek apu – motyogtam reszkető hangon.

– Minden rendben lesz kicsim – suttogta, és homlokon csókolt.

– Hiányzik anya – böktem ki végül, mire megállt, és fájdalmas pillantással a szemembe nézett.

– Nekem is, elhiheted, nekem is…”

– Nem bírom tovább – suttogta elgyötört hangon, és szabadjára engedte fájdalmát.

Nem mozdult, az arca meg se rezzent, csak az arcán végiggördülő könnyek jelezték, hogy nincs minden rendben. Csendesen bámulta a kinti vihart, miközben lelki szemei előtt látta szüleit, ahogy boldogan ölelkeznek.

– Mi a baj?

Nathe hangja úgy hatott rá, mintha bomba robbant volna mellette. Nem sok kellett ahhoz, hogy egy velőtrázó sikítás hagyja el a száját.

Még mielőtt bármit mondhatott volna a fiú egy pulóvert terített a vállára, majd leült mellé. Köpni, nyelni nem tudott, de azért a hálás pillantás nem maradt el.

– Azt szeretnéd tudni, hogy mi a baj? – kérdezte elcsukló hangon Aurora.

– Igen, és szeretnék segíteni, persze, ha tudok – suttogta Nathe, miközben mélyen a szemébe nézett.

– Nem tudsz segíteni – sóhajtott fel, és karjait maga köré fonta. – Ezen a napon veszítettem el a szüleimet két év különbséggel. A halálukat homály fedi, vagyis… Azt mondták nekünk, hogy anyával egy autóbaleset végzett, míg apát a szíve vitte el. De én ezt nem hiszem el! Ne nézzenek már hülyének! Biztos vagyok benne, hogy nem ilyen egyszerű az egész, hiszen, ami körülöttünk történik, az soha nem lehet egyszerű – mormolta, majd vett egy mély levegőt. – Nagyon hiányoznak!

Tekintetét a fiúra emelte, és várta a reakcióját, de ő csak gyengéd pillantással figyelte. Jobb karját felemelte, majd óvatosan a lány vállára csúsztatta, és magához húzta.

Aurora a meglepettségtől elfelejtett levegőt venni. De nem húzódott el, inkább közelebb bújt hozzá, és fejét a mellkasára hajtotta.

– Ne feledd Aurora, én itt vagyok neked, ha rajtam múlik, soha nem leszel egyedül – suttogta a fülébe.

– Köszönöm – lehelte a lány, és gyengéden elmosolyodott.

13. Dermesztő hideg

– Aurora, kérlek, beszéljük meg! – kiáltott utána Nathe, mikor már teljesen felöltözött.

A lány rá se bagózott, és annak ellenére, hogy a szemeit is alig tudta nyitva tartani olyan fáradt volt, az erdő felé vette az irányt. Nem foglalkozott azzal, hogy a fiú folyamatosan kérleli. Csak ment, előre az ismeretlenbe. Menekülni akart, el akart futni legalább ez a gond elől. Olyan sok mindennel nézett már szembe az élete során, hogy úgy érezte egyszer ő is megteheti, hogy a menekülést választja.

Érezte, ahogy arcán végigfolynak kétségbeesésének jelei. Nem akart Nathe-tel beszélni, egyáltalán nem vágyott arra, hogy könnyűszerrel manipulálja őt.

Aurora nem figyelt eléggé, gondolatai a menekülés körül forogtak, ennek köszönhetően pedig megbotlott és a föld vészesen közeledni kezdett arca felé. De még mielőtt szorosabb ismeretséget kötött volna a talajjal két erős kar zárult dereka köré.

Az érintés hatására kellemes borzongás futott végig gerince mentén, és megfeledkezve magáról majdnem fel is sóhajtott. De nagy szerencséjére még időben rájött arra, hogy csak egy valaki lehetett a megmentője.

– Kérlek Aurora… – kezdte volna Nathaniel, de Aurora félbeszakította.

– Nathaniel, hagyj békén! – Aurora hangja gyenge, de mégis erőteljes volt.

A fiú karjai lassan lecsúsztak a derekáról, és szabadságát kihasználva visszament a táborhelyre.

Szíve a torkában dobogott, és a levegő a szokásoshoz képest jóval nehezebben jutott el a tüdejéig.

Nem értette a teste reakcióját.

Nem értett ő semmit.

– Olyan jó, hogy vége van ennek az egésznek – sóhajtott fel Nathaniel, miközben magához húzott.

– Remélem, ezek után békén hagynak minket – mormoltam nyakába, és gyengéd csókot leheltem finom bőrére.

– Szerelmem, mit szólnál ahhoz, ha bezárnánk az ajtót és holnap reggelig jelét sem adnánk annak, hogy beszélgetni szeretnénk a többiekkel? – kérdezte Nathe egy huncut mosoly kíséretében.

Válasz helyett a tarkójánál fogva húztam magamhoz, és szenvedélyesen csókolni kezdtem. Ez a csók más volt, mint a többi. Nem rettegtem, hogy bármelyik pillanatban elragadhatják tőlem azt, aki az életet jelenti számomra. Nyugodt voltam. A félelem, ami az elmúlt hetekben a lelkemet szorongatta elvesztette az erejét, és vesztes módjára tovább andalgott.

Nathe fenekemnél fogva felemelt, én pedig lábaimat a dereka köré fontam. Nagy csalódottságomra megszakította csókunkat, és elindult az ágy felé. Ajkaim közben ismét visszatértek nyaka kényeztetésére.

– Annyira szeretlek – suttogtam, mikor gyengéden lefektetett a puha párnák közé.

– Én is szeretlek, nagyon, nagyon – mormolta, és jobb kezével végigsimított az oldalamon.

– A mai este csak a miénk, senki nem teheti tönkre – nyögtem, szemeimet lehunytam, és éppen megcsókoltam volna, mikor egy furcsa, zuhanáshoz hasonló érzés kerített hatalmába.

Szemhéjaim úgy nyíltak fel, mintha valaki kényszerítette volna őket.

Nem ott voltam, ahol lennem kellett volna.

Két csuklómon bilincs volt, melyet lánccal erősítettek a falhoz, ruháim szakadtak és csapzottak voltak, cipő nem védte a hideg padlótól a lábamat. Körbenéztem és Nathanielt nem láttam sehol. Egy cellában voltam, ami olyan látványt keltett, mint egy középkori vár börtöne. A mocsok miatt felfordult a gyomrom, de még időben nyeltem vissza gyomrom tartalmát. Egyedül voltam, senkit sem észleltem a közelben. Elszánt düh égette az egész testemet, és minden erőmet összeszedve megpróbáltam kiszabadulni a láncok fogságából, de nem sikerült.

– Nathe! – kiáltottam kétségbeesetten.

Válasz nem érkezett, viszont léptekre lettem figyelmes, melyek egyre hangosabbak lettek. A tudatlanság a közeledő személy kilétét illetően egyszerűen felemésztett. 

– Aurora – hallottam meg egy számomra ismeretlen hangot.

A hideg futkosott a hátamon a nyájas, hízelgő hanglejtés hallatán. Cipője koppanása már közvetlen közelről hallatszott. Szemeimet meresztgettem, hogy még véletlenül se kerülje el figyelmemet az érkező idegen.

A baloldalon lévő roskatag faajtó megnyikordult, majd belépett rajta.

Mikor besétált a látókörömbe csalódottság ért. Testét fekete köpeny fedte, és arcába csuklyát húzott. Emiatt ideges lettem. Mégis mit képzel magáról? Megláncol, és még a kilétét sem fedi fel előttem?

– Ki vagy, és mit akarsz tőlem? Miért vagyok a falhoz láncolva? Hol van Nathaniel? – zúdítottam rá dühösen kérdéseimet.

Halkan felnevetett, majd szép sorjában válaszolni kezdett.

– A jövendőbeli férjed, és téged akarlak! Nem emlékszel Drágám? Iszonyat virgonc voltál, és ha tovább rosszalkodsz, akkor a szemedet is bekötöm! És azt kérded, hol van Nathaniel? Őrök, hozzátok ide! – mondta kissé hangosabban.

Hirtelen nem tudott érdekelni mondandójának első fele. Pillantásomat arra az ajtóra szegeztem, amin bejött ez a szörnyeteg.

Nem kellett sokat várnom. Két férfi lépett be rajta, köztük pedig ott volt ő, akiért az életemet is feláldoztam volna.

– Nathe – suttogtam elszörnyedve, mikor felém fordították.

Arcát több seb borította, mind két szeme alatt hatalmas monokli, felső teste csupasz volt, így tisztán látszottak a sebek, amik leginkább az ostorcsapásra hasonlítottak. Háta görnyedt volt, ajkai enyhén elnyíltak.  Alig állt a lábán, a két férfi tartotta. Nehezen felemelte a fejét és pillantásunk találkozott.

Majdnem felnyögtem a szenvedés miatt, amit ott láttam. A régi fény, mely mindig elvarázsolt, mikor szemébe néztem, kihunyt, meghalt, eltűnt végleg. Nyomát sem láttam. Nem kellett sok ahhoz, hogy könnyeimen keresztül figyeljem tovább szerelmemet, de tartottam magam. Nem láthatja senki a fájdalmamat, főleg ez a szemétláda, aki tömlöcbe vetett.

– Ismét felteszem a kérdést édes Aurorám – szólalt meg mély visszataszító hangján a csuklyás alak. – Hozzám jössz feleségül, elfelejted ezt a semmire kellőt és az idők végezetéig követed a parancsaimat. Vagy a másik lehetőséged, hogy nemet mondasz, de akkor itt és most végzek a szívszerelmeddel.

Ajkaimat összepréseltem, és még csak fontolóra sem vettem egyik lehetőséget sem.

- Ölj meg engem, őt pedig engedd el! – sziszegtem, akár egy gyilkos vipera.

Harsány kacagás hagyta el a száját, majd megrázta a fejét, és hangosan felsóhajtott.

– Rossz válasz! Rajta! – intett az őröknek.

Az őrök engedelmeskedtek. Mindketten elengedték őt, így a földre zuhant. Az egyik férfi elővette a kardját, két marokra fogta, majd a feje felé emelte.

– Szeretlek – suttogta Nathe erőtlenül.

– Ne! – sikítottam teli torokból, de már késő volt.

A kard lesújtott.

Hihetetlen gyorsasággal ült fel, és úgy kapkodta a levegőt, mintha kilométereket futott volna. Izzadtság cseppek folytak végig arcán, és teste forró volt, akár a tűz.

– Csak egy álom volt. Semmi több, csak egy álom! – motyogta maga elé, és nyelni akart, de szája teljesen kiszáradt.

Remegő kézzel fogta meg a kulacsát, és nagy kortyokban inni kezdte az éltető nedűt. Mikor úgy érezte, hogy elég folyadék került a szervezetébe, félretéve a kulacsot Nathaniel felé pillantott.

A fiú arca békés volt, ajkai enyhén elnyíltak, és halkan szuszogott.

Aurora összeszorított fogakkal fordult el, még mielőtt bármilyen érzelem eluralkodhatott volna rajta. Tekintete kezére tévedt, ami az ölében pihent ernyedten. Nem értette, hogy miért vannak ennyire intenzív álmai, hiszen még mielőtt megismerte volna Nathanielt, soha nem jelentek meg éjszaka előtte ilyen tiszta képek. Álmai zavarosak, és értelmezhetetlenek voltak mindig is.

– Máris ébren vagy? – hallotta meg Aurora Valery rekedtes hangját.

– Rosszat álmodtam – rántotta meg a vállát a lány, majd ismételten vízszintesbe helyezte magát.

– Elmeséled? – kérdezte Val kíváncsian.

– Nem szeretnék róla beszélni – mormolta Aurora.

Nem érezte, úgy, hogy képes lenne elmesélni a részleteket. Még mindig sajgott a mellkasa a látottak miatt. Megölték a fiút, és ez érthetetlen módon fájt neki.

– Val, mi ez az egész? Miért fáj, ha álmomban történik vele valami? Miért féltem Őt? Miért vagyok féltékeny, ha veled beszélget? – kérdezte halk kétségbeesett hangon, miközben segélykérő pillantással meredt az unokatestvérére.

– Gyere – intett Valery, majd felállt, és elindult az erdő irányába.

Aurora sóhajtott egyet, és nagy nehezen rávette magát, hogy megmozduljon. Amint kitakarózott, szemei elkerekedtek a döbbenettől. A megszokott kellemes hőmérséklet helyett csípős hideg ölelte körbe a testét.

– Basszus, miért van ennyire hideg? – nyögött fel Valery, miközben a karját dörzsölte.

– Ez egy nagyon jó kérdés, de válaszolni sajnos nem tudok rá – morogta Aurora.

 Egy kidőlt fa törzsére ültek le, majd Val sokat sejtő pillantással méregette Aurorát.

– Miért nézel így rám? – kérdezte Aurora felvont szemöldökkel.

– Szereted őt.

– Nem!

– De igen!

– Ez hülyeség!

– Az a hülyeség, hogy tagadni próbálod, holott tudod, érzed. Szerelmes vagy. Beleszerettél, bármennyire tiltakoztál az érzés ellen. Jobb, ha elfogadod, különben beleőrülsz az egészbe.

– Nem szerethetem őt! Nem szabad Valery – suttogta Aurora elgyötört hangon és gombóc nőtt a torkába.

Az előtte lévő bokorra meredt, aminek érthetetlen módon bebarnultak levelei, és egymás után elhagyták a számukra életet jelentő ágat. Fogalma sincs, hogy miért érezte ezt, de jól tudta, hogy igaza van. Nathe mellé egy normális lány illik, aki nem képes gyilkolni a puszta pillantásával. Talán jobb lenne, ha Lisbethék kiszabadítása után megkérné nénikéjét, hogy vegye el a fiú emlékeit. Azzal minden megoldódna. Minden jobb lenne.

Val hangosan kifújta a levegőt, majd unokahúga vállára tette a kezét.

– Aurora el kell… – kezdte volna, viszont egy feszült hang félbeszakította.

– Valery! Mi lenne, ha visszaszambáznál és összepakolnál?

Theodor az egyik közeli fa mellett állt keresztbe font karral, miközben szúrós szemekkel méregette nővérét.

Érezhető volt a feszültség a két fiatal között, de Aurora inkább nem szólalt meg. Bár kíváncsisága hatalmasra nőtte ki magát, ennek ellenére zárva tartotta a száját.

Unokaöccse jeges pillantása lassan rávándorolt, majd ahogy találkozott tekintetük a hidegség helyére bocsánatkérő szeretet kúszott.

– Még nem jött el az idő. Még nem tudhatod meg, sajnálom – motyogta Theo, majd egy bágyadt sóhaj kíséretében sarkon fordult, és határozott léptekkel indult el a táborhelyük felé.

Val már éppen vette a levegőt, de Aurora leintette.

– Jobb, ha indulunk, nincs olyan sok időnk.

Aurora felállt, majd elindult vissza. Egyáltalán nem érezte magát nyugodtabbnak. Sőt! Még inkább összezavarodott. Szívét az érthetetlen érzelmek súlya terhelte.

~*~

Aurora háta mögé pillantott, és szemei összeszűköltek, mikor észrevette, hogy társai csak vánszorognak. Nem volt olyan sok idejük Lux utolsó napjáig, ami május 15.

Aurora tisztán emlékezett a napra, mikor Lisbeth erről a jeles ünnepről mesélt nekik.

,,– Elmeséled hogyan ismerkedtek meg anyáék? – kérdezte Aurora egy könyörgő pillantás kíséretében.

Liz elmosolyodott, majd megsimította unokahúga fejét.

- Gyere, ülj ide mellém.

Aurora kényelembe helyezte magát, majd árgus szemekkel figyelte nénikéjét.

– Az előzményeket is meg kell osztanom veled, csak úgy lesz kerek a történet – mondta Liz, majd egy mély levegővétel után belekezdett a történetbe.

– Anabelle! – kiáltottam izgatottan.

Minden évben nagy örömmel vártam lux ünnepét, hiszen nem kaptam sok alkalmat arra, hogy királynői külsőt varázsoljak magamnak. A sok gyakorlásnak és küldetésnek köszönhetően a ruhatáram elég silány volt csinos ruhákat illetően. Mondjuk ez nem is volt soha probléma, mivel tényleg nagyon kevés esemény volt, mikor ki kellett öltöznünk.

– Mit akarsz megint? – kérdezte húgom nagyot sóhajtva, mikor belépett a szobámba.

– Mi az, hogy mit akarok? – a hangom felháborodottan csengett. – Pár óra múlva indulunk a mezőre, és még sehol sem tartunk.

Reakciója csak egy vállrándítás volt ez pedig eléggé meglepett. Gyanakvó pillantással méregettem, miközben kezemet összefontam a mellkasom előtt.

Anabelle talán olyan izgalommal és örömmel várta ezt az ünnepet, mint én. Egyáltalán nem értettem, hogy mi miatt változott meg a hozzáállása.

Már éppen szólásra nyitottam a számat, mikor halkan magyarázni kezdett.

– Elegem van! Egyedül nekem nincs barátom. Neked fogalmad sincs arról, hogy milyen rossz, hiszen már két éve együtt vagytok Sammel, előtte pedig ott volt Jackson. Jó, igaz, hogy rengeteg fiú van, aki érdeklődést mutat irántam, de egyiknél sem éreztem AZT. Kell a szikra, anélkül nincs semmi értelme – motyogta és bánatosan lehajtotta a fejét.

Elmosolyodtam, majd egy laza mozdulattal magamhoz húztam.

– Nyugi húgi! Nagyon jó érzésem van a mai estével kapcsolatban.

~*~

– Lisbeth! – hallottam meg szerelmem kellemesen mély hangját.

Hatalmas késztetést éreztem arra, hogy odarohanjak hozzá, és a nyakába ugorjak, de Ana miatt visszafogtam magam.

Hiába telt el két hét az utolsó találkozásunk óta, tekintettel voltam húgomra.

Sam nagy léptekkel közeledett felém, és ahogy elém ért erős karjaival szorosan magához húzott. Egy halk megkönnyebbült sóhaj hagyta el a számat, amint megéreztem bőrének jellegzetes illatát.

– Annyira szeretlek – suttogta, miközben egy apró puszit adott a fejem búbjára.

– Én is szeretlek, nagyon! – suttogtam fülig pirulva.

Hihetetlen érzés volt, ahogy teste az enyémhez simult. Lelkemben az amúgy is lobogó láng még nagyobbra csapott, és szinte felégette az egész bensőmet. De nem érdekelt, sőt örültem neki.

Legszívesebben órákig álltam volna ugyanabban a testhelyzetben, de húgom halk torokköszörülése megzavarta az idilli pillanatunkat.

Nagy nehezen elengedtük egymást, és ahogy már nem éreztem bőrének melegségét fájdalom hasított a szívembe. Bár keze a derekamon pihent, mégis olyan érzésem volt, mintha kilométerekre állna tőlem.

Normális esetben nem éppen kedves jelzőkkel illettem volna testvéremet, de abban a pillanatban muszáj volt visszafognom magam.

Egy bánatos sóhaj kíséretében Sam arcára pillantottam, és legnagyobb megdöbbenésemre, mosolyra húzódott a szája.

Már éppen megszólaltam volna, mikor szerelmem halkan beszélni kezdett.

– Ana, szeretnélek valakinek bemutatni.

Amint elhagyta az utolsó szó is a száját észrevettem egy távoli alakot. Az illető határozott léptekkel közeledett, tartása laza mégis tekintélyt parancsoló volt.

Húgom megfordult, és láttam, ahogy egy pillanatra megremegett az egész teste. A fiú egyre csak közeledett, és mikor odaért hozzánk megállt Ana mellett, és gyengéden rámosolygott. Szinte látni lehetett azokat a bizonyos szikrákat, ennek köszönhetően pedig melegség töltötte el a szívemet.

Elmerültek egymás pillantásában, és percekig meg se próbáltak a felszínre úszni.

– Köszönöm – mondtam alig hallgatóan, mire szerelmem válaszképpen lehelet finoman megsimította az oldalamat.

Végül az idegen törte meg a harmonikus csendet.

– Thomas vagyok – mondta, és kezet nyújtott húgomnak.

– Anabelle – motyogta testvérem kábultan, és abban a másodpercben rájöttem valamire.

Végre ő is megtalálta az igaz szerelmet.”

Aurora megrázta a fejét, ennek a mozdulatnak köszönhetőben pedig visszatért a jelenbe. Az emlék hatására rájött arra, hogy tényleg nincs túl sok idejük, ezért ismét útitársaira szegezte pillantását.

– Nagyon örülnék annak, ha nem csigákat megszégyenítő tempóban jönnétek! – morogta egy cseppet sem kedves hangnemben.

A következő pillanatban megtorpant, és a többieknek is intett, hogy álljanak meg.

A szél arcukba fújta a hulló hópelyheket, és nem kímélve senkit ott hagyták jeges érintésük nyomát. 

Aurora teste megborzongott, rossz érzés kerítette hatalmába, miközben feszült figyelemmel kémlelte az erdőt.  A megérzései soha nem csaltak, és ez pár pillanattal később be is igazolódott.

A körülöttük lévő bokrok, és a fák koronái rázkódni kezdtek.

– Készüljetek fel, ez nem lesz sétagalopp – mormolta Aurora, majd egy laza mozdulattal a földre ejtette táskáját.

– Mi a… - nyögte döbbenten Nathe, mikor láthatóvá váltak a zaj forrásai.

Aurora arcán is döbbenet suhant át egy pillanatra, de nem engedhette meg magának, hogy hosszasan csodálkozzon.

Bármerre nézett apró kis ember formájú lényeket látott. A hegyes füleiktől, és apró méretüktől eltekintve tökéletes emberformát alkottak. Kezükben íjak, bárdok és kardok voltak. Bármerre néztek csak egy méter magas kis lényeket láttak.

Aurora lassan elkezdte gyűjteni az energiát, mert tudta, hogy békés módon nem távozhatnak.

– Nem akarunk ártani nektek, engedjetek utunkra! – szólalt meg Aurora határozott hangon.

– Totál úgy érzem magam, mintha egy filmben lennék – suttogta Valery, mire Theo megajándékozta egy jól irányzott taslival.

Az egyik koboldszerű lény előre lépett.

A többinél pár centivel volt magasabb, arcát dús szakáll fedte, hosszú göndör fekete haja kilógott a fején lévő kalaphoz hasonló fejfedő alól. Barna és zöld volt a domináns szín az öltözékén. Jobb oldalán apró termetéhez képest egy méretes kard lógott, míg a baloldalon egy jókora buzogány pihent.

Első látásra rémisztőnek tűnt, de Aurora képtelen volt megijedni a múltkori madár-szörny után.

– Ez a mi területünk! Halál a betolakodókra! – morogta ellenségesen, majd pillantását végigfuttatta Aurorán – Bár téged megtartunk, Drigion biztos megjutalmazna minket, ha egy ilyen gyönyörű nővel térnénk vissza.

Drigion neve hallatára mindegyikük keze ökölbe szorult.

Ha ez egyiket elkapnák, talán ki tudnának belőle szedni valamit, mondjuk a túlerőt elnézve csak úgy menekülnek meg, ha egyik sem marad életben.

Aurora látta a szeme sarkából, hogy Nathe már mozdult, volna, de lehelet finoman megérintette a vállát, ezzel megállítva őt.

– Nem akarunk bajt, mi csak átutazóban vagyunk – mondta immáron Theodor, aki könnyedén maga mögé tolta Aurorát, így eltakarta őt a sóvárgó pillantásoktól.

– Mondjuk a másik nőszemély is hasznunkra lehet még – mérte végig Valeryt, és körbenyalta a száját.

– Slan, igyekeznünk kellene! – suttogta az egyik társa, aki mögötte állt.

– Maradj már nyugton!

– Emlékeztek még a stratégiánkra?

Nem kellett sokat várnia a megerősítésre, ugyanis Theo és Val rögtön bólintott.

– Nathe, te maradj Theodorral!

– De Aurora…

– Ellenkezésnek most nincs helye! – morogta a lány idegesen.

– Na, mi a válaszotok? – jött a kérdés Slantól.

Senki sem szólalt meg, ez már a terv része volt. Ha minden úgy alakul, ahogy kell, akkor mit sem ér az ellenség létszámfölénye.

– Hát jó…. Támadás! – kiáltotta Slan, mire a koboldok hatalmas csatakiáltások közepette elindultak a kis csoport felé.

Aurora gyorsan végigfuttatta pillantását társain, és hirtelen minden a helyére kattant. Nem teheti kockára az életüket.

– Maradjatok itt! Akit nem tudok megölni, azzal végezzetek! – utasította Aurora unokatestvéreit.

– De nem ez volt a terv! – szisszent fel Valery ijedten.

– Nem érdekel! Csináljátok azt, amit mondtam!

Egy pillanatra lehunyta a szemét, és minden erejét összeszedte. Abban a pillanatban az elmúlt hetek eseményei egyszerre robbantak ki, és segítették őt a koncentrálásban. Tisztában volt azzal, hogy minden rajta áll, vagy bukik. Hiszen egyedül ő volt az, aki képes volt huzamosabb ideig használni a képességét.

Szemhéjai hirtelen felpattantak, és olyat tapasztalt, mint még soha. Látta maga körül izzani az oly’ sokszor emlegetett vörös fényt. Nem sok kellett ahhoz, hogy kinyújtsa a kezét, ezzel megérintve a csodálatra méltó jelenséget.

De nem tétovázhatott, mivel a szerettei élete forgott kockán.

– Na, hajrá! – húzta fenyegető mosolyra az száját, majd rohanni kezdett.

A legelső személy, akivel találkozott a pillantásuk az maga Drigion talpnyalója volt. Csak pár méter választotta el őket, mikor Slan már emelte a kardját, de még mielőtt küzdő távolságon belülre érhetett volna Aurora végzett vele.

A követői egy ezredmásodpercre megtorpantak, majd éktelen haragra gerjedve egyenesen a lányt vették célba.

Aurora egy hirtelen ötlettől vezérelve megállt, és csak türelmesen várt.

– Mit művelsz? – ordította kétségbeesetten Nathaniel.

– Csukjátok be a szemeteket!

– Aurora! – Valery sikoltása sértette a fülét.

– Azt mondtam, hogy csukjátok be a szemeteket! – üvöltötte Aurora, majd rájuk nézett.

A sokktól mind hárman cselekvőképtelenné váltak.

A lány szeme szó szerint vörösen izzott, és az őt körülvevő fény miatt alig volt kivehető az alakja. Gyönyörű fekete haját tépte a hirtelen feltámadó szél, ennek köszönhetően pedig még félelmetesebb látványt nyújtott.

– Angyalom – lehelte Nathe, mire Aurora rákapta a pillantását.

Mielőtt tekintetük összeakadhatott volna Theodor megfordította a fiút a vállánál fogva, nővérét pedig szorosan magához húzta.

Aurora nyugtázta, hogy teljesítették utasítását, majd figyelme visszaterelődött a felé közeledő harcosokra.

– Most megdöglesz te szuka! – jelentette ki az egyik kobold, mire a lány gúnyosan felnevetett.

– Tévedsz! – suttogta sátánian.

A következő másodpercben pislogott egyet, majd a gyilkos, vörös fényben úszó hullám elindult a ,,sereg” felé. Sorban hullottak a koboldok, és Aurora egy pillanatra sem állt le. Kezei ökölbe szorultak, és csak a szent cél lebegett lelki szemei előtt. Meg kell védenie azokat, akiket szeret.

– Adjátok át az üzenetemet Drigionnak! Nem félek tőle, ha kell, puszta kézzel végzek vele! – kiáltotta és a következő pillanatban kiszivárgott minden erő a testéből és ájultan esett össze.

,,– Szerelmem igyekezz, mert el fogunk késni! – hallottam meg Natheniel türelmetlen hangját.

Felsóhajtottam, majd, úgy ahogy voltam - egy szál melltartóba és bugyiba – lerohantam a nappaliba.

A kanapén ült, és valami idióta meccset nézett, miközben döntötte magába a folyékony kenyeret. Mögé osontam, kezeimet a mellkasára csúsztattam, majd a füléhez hajolva halkan beszélni kezdtem.

– Maradjunk itthon, és inkább nekem bizonyítsd be, hogy mennyire vagy férfi.

Éreztem, ahogy lélegzete elakad, a szíve pedig űrült dübörgésbe kezd.

– Na, mi a válaszod? – kérdeztem, miközben a fülcimpáját kezdtem rágcsálni.

– Ne csi…”

– Angyalom! Angyalom, kérlek, térj magadhoz! – a hang, mely megzavarta tökéletes álomképét, kísértetiesen hasonlított Nathanieléhez.

– Gyerünk már! – Ez a másik pedig, mintha Theodor lenne.

– Fúj, vidd innen! – Kétséget sem kizáróan Valery szólalt meg legutoljára.

– Mi ez a nyavaja? Vidd innen, rohadt büdös!

A lány kinyitotta a szemeit, és három megkönnyebbült arccal találta magát szemben. Pedig ő nem csinált semmit, csak aludt egy kicsit.

– Aurora, jól vagy? – kérdezte kétségbeesetten Nathe, miközben az ölébe húzta a félig eszméletlen lányt.

– Nem tudom – dadogta kábultan.

– Jobb, ha lelépünk, még mielőtt erősítéssel térnek vissza, azok, akik meglógtak – morogta Theo, majd odébb tessékelte Nathanielt, és felsegítette unokanővérét.

– Szédülök – nyöszörögte Aurora.

– Valery, gyorsan fogd a térképet és keress egy helyet, ahol meghúzhatjuk magunkat! – sziszegte fogai között Nathe.

– Ne nézz így rám – motyogta Aurora, miközben Nathanielt figyelte.

Theo elengedte a lány derekát, és odament nővéréhez. Nathe vette át a fiú helyét.

– Hogy ne nézzek rád? – suttogta a kérdést, és olyan közel hajolt a lányhoz, hogy ajkai súrolták finom bőrét.

– Úgy mintha, egy angyal lennék – lehelte Aurora, majd lehunyta a szemét, és teljes testsúlyával az őt tartó fiúnak támaszkodott.

Képtelen volt tovább talpon maradni, legszívesebben lefeküdt volna a földre, és átaludta volna a nap többi részét.

– Ne kérj ilyet tőlem, hiszen te egy angyal vagy – mondta Nathaniel alig hallhatóan.

Aurora halványan elmosolyodott, de nem adta más jelét annak, hogy hallotta volna azt, amit a fiú mondott.

– Ébresztő Aurora, indulnunk kell! – hallotta meg Valery gyengéd hangját.

– Mennyit kell gyalogolni? – kérdezte halkan.

– Maximum tizenöt perc – jött a válasz Theodortól.

– Jó, azt még kibírom – motyogta, majd lefejtette magáról Nathe ölelő karjait.