13. Dermesztő hideg

– Aurora, kérlek, beszéljük meg! – kiáltott utána Nathe, mikor már teljesen felöltözött.

A lány rá se bagózott, és annak ellenére, hogy a szemeit is alig tudta nyitva tartani olyan fáradt volt, az erdő felé vette az irányt. Nem foglalkozott azzal, hogy a fiú folyamatosan kérleli. Csak ment, előre az ismeretlenbe. Menekülni akart, el akart futni legalább ez a gond elől. Olyan sok mindennel nézett már szembe az élete során, hogy úgy érezte egyszer ő is megteheti, hogy a menekülést választja.

Érezte, ahogy arcán végigfolynak kétségbeesésének jelei. Nem akart Nathe-tel beszélni, egyáltalán nem vágyott arra, hogy könnyűszerrel manipulálja őt.

Aurora nem figyelt eléggé, gondolatai a menekülés körül forogtak, ennek köszönhetően pedig megbotlott és a föld vészesen közeledni kezdett arca felé. De még mielőtt szorosabb ismeretséget kötött volna a talajjal két erős kar zárult dereka köré.

Az érintés hatására kellemes borzongás futott végig gerince mentén, és megfeledkezve magáról majdnem fel is sóhajtott. De nagy szerencséjére még időben rájött arra, hogy csak egy valaki lehetett a megmentője.

– Kérlek Aurora… – kezdte volna Nathaniel, de Aurora félbeszakította.

– Nathaniel, hagyj békén! – Aurora hangja gyenge, de mégis erőteljes volt.

A fiú karjai lassan lecsúsztak a derekáról, és szabadságát kihasználva visszament a táborhelyre.

Szíve a torkában dobogott, és a levegő a szokásoshoz képest jóval nehezebben jutott el a tüdejéig.

Nem értette a teste reakcióját.

Nem értett ő semmit.

– Olyan jó, hogy vége van ennek az egésznek – sóhajtott fel Nathaniel, miközben magához húzott.

– Remélem, ezek után békén hagynak minket – mormoltam nyakába, és gyengéd csókot leheltem finom bőrére.

– Szerelmem, mit szólnál ahhoz, ha bezárnánk az ajtót és holnap reggelig jelét sem adnánk annak, hogy beszélgetni szeretnénk a többiekkel? – kérdezte Nathe egy huncut mosoly kíséretében.

Válasz helyett a tarkójánál fogva húztam magamhoz, és szenvedélyesen csókolni kezdtem. Ez a csók más volt, mint a többi. Nem rettegtem, hogy bármelyik pillanatban elragadhatják tőlem azt, aki az életet jelenti számomra. Nyugodt voltam. A félelem, ami az elmúlt hetekben a lelkemet szorongatta elvesztette az erejét, és vesztes módjára tovább andalgott.

Nathe fenekemnél fogva felemelt, én pedig lábaimat a dereka köré fontam. Nagy csalódottságomra megszakította csókunkat, és elindult az ágy felé. Ajkaim közben ismét visszatértek nyaka kényeztetésére.

– Annyira szeretlek – suttogtam, mikor gyengéden lefektetett a puha párnák közé.

– Én is szeretlek, nagyon, nagyon – mormolta, és jobb kezével végigsimított az oldalamon.

– A mai este csak a miénk, senki nem teheti tönkre – nyögtem, szemeimet lehunytam, és éppen megcsókoltam volna, mikor egy furcsa, zuhanáshoz hasonló érzés kerített hatalmába.

Szemhéjaim úgy nyíltak fel, mintha valaki kényszerítette volna őket.

Nem ott voltam, ahol lennem kellett volna.

Két csuklómon bilincs volt, melyet lánccal erősítettek a falhoz, ruháim szakadtak és csapzottak voltak, cipő nem védte a hideg padlótól a lábamat. Körbenéztem és Nathanielt nem láttam sehol. Egy cellában voltam, ami olyan látványt keltett, mint egy középkori vár börtöne. A mocsok miatt felfordult a gyomrom, de még időben nyeltem vissza gyomrom tartalmát. Egyedül voltam, senkit sem észleltem a közelben. Elszánt düh égette az egész testemet, és minden erőmet összeszedve megpróbáltam kiszabadulni a láncok fogságából, de nem sikerült.

– Nathe! – kiáltottam kétségbeesetten.

Válasz nem érkezett, viszont léptekre lettem figyelmes, melyek egyre hangosabbak lettek. A tudatlanság a közeledő személy kilétét illetően egyszerűen felemésztett. 

– Aurora – hallottam meg egy számomra ismeretlen hangot.

A hideg futkosott a hátamon a nyájas, hízelgő hanglejtés hallatán. Cipője koppanása már közvetlen közelről hallatszott. Szemeimet meresztgettem, hogy még véletlenül se kerülje el figyelmemet az érkező idegen.

A baloldalon lévő roskatag faajtó megnyikordult, majd belépett rajta.

Mikor besétált a látókörömbe csalódottság ért. Testét fekete köpeny fedte, és arcába csuklyát húzott. Emiatt ideges lettem. Mégis mit képzel magáról? Megláncol, és még a kilétét sem fedi fel előttem?

– Ki vagy, és mit akarsz tőlem? Miért vagyok a falhoz láncolva? Hol van Nathaniel? – zúdítottam rá dühösen kérdéseimet.

Halkan felnevetett, majd szép sorjában válaszolni kezdett.

– A jövendőbeli férjed, és téged akarlak! Nem emlékszel Drágám? Iszonyat virgonc voltál, és ha tovább rosszalkodsz, akkor a szemedet is bekötöm! És azt kérded, hol van Nathaniel? Őrök, hozzátok ide! – mondta kissé hangosabban.

Hirtelen nem tudott érdekelni mondandójának első fele. Pillantásomat arra az ajtóra szegeztem, amin bejött ez a szörnyeteg.

Nem kellett sokat várnom. Két férfi lépett be rajta, köztük pedig ott volt ő, akiért az életemet is feláldoztam volna.

– Nathe – suttogtam elszörnyedve, mikor felém fordították.

Arcát több seb borította, mind két szeme alatt hatalmas monokli, felső teste csupasz volt, így tisztán látszottak a sebek, amik leginkább az ostorcsapásra hasonlítottak. Háta görnyedt volt, ajkai enyhén elnyíltak.  Alig állt a lábán, a két férfi tartotta. Nehezen felemelte a fejét és pillantásunk találkozott.

Majdnem felnyögtem a szenvedés miatt, amit ott láttam. A régi fény, mely mindig elvarázsolt, mikor szemébe néztem, kihunyt, meghalt, eltűnt végleg. Nyomát sem láttam. Nem kellett sok ahhoz, hogy könnyeimen keresztül figyeljem tovább szerelmemet, de tartottam magam. Nem láthatja senki a fájdalmamat, főleg ez a szemétláda, aki tömlöcbe vetett.

– Ismét felteszem a kérdést édes Aurorám – szólalt meg mély visszataszító hangján a csuklyás alak. – Hozzám jössz feleségül, elfelejted ezt a semmire kellőt és az idők végezetéig követed a parancsaimat. Vagy a másik lehetőséged, hogy nemet mondasz, de akkor itt és most végzek a szívszerelmeddel.

Ajkaimat összepréseltem, és még csak fontolóra sem vettem egyik lehetőséget sem.

- Ölj meg engem, őt pedig engedd el! – sziszegtem, akár egy gyilkos vipera.

Harsány kacagás hagyta el a száját, majd megrázta a fejét, és hangosan felsóhajtott.

– Rossz válasz! Rajta! – intett az őröknek.

Az őrök engedelmeskedtek. Mindketten elengedték őt, így a földre zuhant. Az egyik férfi elővette a kardját, két marokra fogta, majd a feje felé emelte.

– Szeretlek – suttogta Nathe erőtlenül.

– Ne! – sikítottam teli torokból, de már késő volt.

A kard lesújtott.

Hihetetlen gyorsasággal ült fel, és úgy kapkodta a levegőt, mintha kilométereket futott volna. Izzadtság cseppek folytak végig arcán, és teste forró volt, akár a tűz.

– Csak egy álom volt. Semmi több, csak egy álom! – motyogta maga elé, és nyelni akart, de szája teljesen kiszáradt.

Remegő kézzel fogta meg a kulacsát, és nagy kortyokban inni kezdte az éltető nedűt. Mikor úgy érezte, hogy elég folyadék került a szervezetébe, félretéve a kulacsot Nathaniel felé pillantott.

A fiú arca békés volt, ajkai enyhén elnyíltak, és halkan szuszogott.

Aurora összeszorított fogakkal fordult el, még mielőtt bármilyen érzelem eluralkodhatott volna rajta. Tekintete kezére tévedt, ami az ölében pihent ernyedten. Nem értette, hogy miért vannak ennyire intenzív álmai, hiszen még mielőtt megismerte volna Nathanielt, soha nem jelentek meg éjszaka előtte ilyen tiszta képek. Álmai zavarosak, és értelmezhetetlenek voltak mindig is.

– Máris ébren vagy? – hallotta meg Aurora Valery rekedtes hangját.

– Rosszat álmodtam – rántotta meg a vállát a lány, majd ismételten vízszintesbe helyezte magát.

– Elmeséled? – kérdezte Val kíváncsian.

– Nem szeretnék róla beszélni – mormolta Aurora.

Nem érezte, úgy, hogy képes lenne elmesélni a részleteket. Még mindig sajgott a mellkasa a látottak miatt. Megölték a fiút, és ez érthetetlen módon fájt neki.

– Val, mi ez az egész? Miért fáj, ha álmomban történik vele valami? Miért féltem Őt? Miért vagyok féltékeny, ha veled beszélget? – kérdezte halk kétségbeesett hangon, miközben segélykérő pillantással meredt az unokatestvérére.

– Gyere – intett Valery, majd felállt, és elindult az erdő irányába.

Aurora sóhajtott egyet, és nagy nehezen rávette magát, hogy megmozduljon. Amint kitakarózott, szemei elkerekedtek a döbbenettől. A megszokott kellemes hőmérséklet helyett csípős hideg ölelte körbe a testét.

– Basszus, miért van ennyire hideg? – nyögött fel Valery, miközben a karját dörzsölte.

– Ez egy nagyon jó kérdés, de válaszolni sajnos nem tudok rá – morogta Aurora.

 Egy kidőlt fa törzsére ültek le, majd Val sokat sejtő pillantással méregette Aurorát.

– Miért nézel így rám? – kérdezte Aurora felvont szemöldökkel.

– Szereted őt.

– Nem!

– De igen!

– Ez hülyeség!

– Az a hülyeség, hogy tagadni próbálod, holott tudod, érzed. Szerelmes vagy. Beleszerettél, bármennyire tiltakoztál az érzés ellen. Jobb, ha elfogadod, különben beleőrülsz az egészbe.

– Nem szerethetem őt! Nem szabad Valery – suttogta Aurora elgyötört hangon és gombóc nőtt a torkába.

Az előtte lévő bokorra meredt, aminek érthetetlen módon bebarnultak levelei, és egymás után elhagyták a számukra életet jelentő ágat. Fogalma sincs, hogy miért érezte ezt, de jól tudta, hogy igaza van. Nathe mellé egy normális lány illik, aki nem képes gyilkolni a puszta pillantásával. Talán jobb lenne, ha Lisbethék kiszabadítása után megkérné nénikéjét, hogy vegye el a fiú emlékeit. Azzal minden megoldódna. Minden jobb lenne.

Val hangosan kifújta a levegőt, majd unokahúga vállára tette a kezét.

– Aurora el kell… – kezdte volna, viszont egy feszült hang félbeszakította.

– Valery! Mi lenne, ha visszaszambáznál és összepakolnál?

Theodor az egyik közeli fa mellett állt keresztbe font karral, miközben szúrós szemekkel méregette nővérét.

Érezhető volt a feszültség a két fiatal között, de Aurora inkább nem szólalt meg. Bár kíváncsisága hatalmasra nőtte ki magát, ennek ellenére zárva tartotta a száját.

Unokaöccse jeges pillantása lassan rávándorolt, majd ahogy találkozott tekintetük a hidegség helyére bocsánatkérő szeretet kúszott.

– Még nem jött el az idő. Még nem tudhatod meg, sajnálom – motyogta Theo, majd egy bágyadt sóhaj kíséretében sarkon fordult, és határozott léptekkel indult el a táborhelyük felé.

Val már éppen vette a levegőt, de Aurora leintette.

– Jobb, ha indulunk, nincs olyan sok időnk.

Aurora felállt, majd elindult vissza. Egyáltalán nem érezte magát nyugodtabbnak. Sőt! Még inkább összezavarodott. Szívét az érthetetlen érzelmek súlya terhelte.

~*~

Aurora háta mögé pillantott, és szemei összeszűköltek, mikor észrevette, hogy társai csak vánszorognak. Nem volt olyan sok idejük Lux utolsó napjáig, ami május 15.

Aurora tisztán emlékezett a napra, mikor Lisbeth erről a jeles ünnepről mesélt nekik.

,,– Elmeséled hogyan ismerkedtek meg anyáék? – kérdezte Aurora egy könyörgő pillantás kíséretében.

Liz elmosolyodott, majd megsimította unokahúga fejét.

- Gyere, ülj ide mellém.

Aurora kényelembe helyezte magát, majd árgus szemekkel figyelte nénikéjét.

– Az előzményeket is meg kell osztanom veled, csak úgy lesz kerek a történet – mondta Liz, majd egy mély levegővétel után belekezdett a történetbe.

– Anabelle! – kiáltottam izgatottan.

Minden évben nagy örömmel vártam lux ünnepét, hiszen nem kaptam sok alkalmat arra, hogy királynői külsőt varázsoljak magamnak. A sok gyakorlásnak és küldetésnek köszönhetően a ruhatáram elég silány volt csinos ruhákat illetően. Mondjuk ez nem is volt soha probléma, mivel tényleg nagyon kevés esemény volt, mikor ki kellett öltöznünk.

– Mit akarsz megint? – kérdezte húgom nagyot sóhajtva, mikor belépett a szobámba.

– Mi az, hogy mit akarok? – a hangom felháborodottan csengett. – Pár óra múlva indulunk a mezőre, és még sehol sem tartunk.

Reakciója csak egy vállrándítás volt ez pedig eléggé meglepett. Gyanakvó pillantással méregettem, miközben kezemet összefontam a mellkasom előtt.

Anabelle talán olyan izgalommal és örömmel várta ezt az ünnepet, mint én. Egyáltalán nem értettem, hogy mi miatt változott meg a hozzáállása.

Már éppen szólásra nyitottam a számat, mikor halkan magyarázni kezdett.

– Elegem van! Egyedül nekem nincs barátom. Neked fogalmad sincs arról, hogy milyen rossz, hiszen már két éve együtt vagytok Sammel, előtte pedig ott volt Jackson. Jó, igaz, hogy rengeteg fiú van, aki érdeklődést mutat irántam, de egyiknél sem éreztem AZT. Kell a szikra, anélkül nincs semmi értelme – motyogta és bánatosan lehajtotta a fejét.

Elmosolyodtam, majd egy laza mozdulattal magamhoz húztam.

– Nyugi húgi! Nagyon jó érzésem van a mai estével kapcsolatban.

~*~

– Lisbeth! – hallottam meg szerelmem kellemesen mély hangját.

Hatalmas késztetést éreztem arra, hogy odarohanjak hozzá, és a nyakába ugorjak, de Ana miatt visszafogtam magam.

Hiába telt el két hét az utolsó találkozásunk óta, tekintettel voltam húgomra.

Sam nagy léptekkel közeledett felém, és ahogy elém ért erős karjaival szorosan magához húzott. Egy halk megkönnyebbült sóhaj hagyta el a számat, amint megéreztem bőrének jellegzetes illatát.

– Annyira szeretlek – suttogta, miközben egy apró puszit adott a fejem búbjára.

– Én is szeretlek, nagyon! – suttogtam fülig pirulva.

Hihetetlen érzés volt, ahogy teste az enyémhez simult. Lelkemben az amúgy is lobogó láng még nagyobbra csapott, és szinte felégette az egész bensőmet. De nem érdekelt, sőt örültem neki.

Legszívesebben órákig álltam volna ugyanabban a testhelyzetben, de húgom halk torokköszörülése megzavarta az idilli pillanatunkat.

Nagy nehezen elengedtük egymást, és ahogy már nem éreztem bőrének melegségét fájdalom hasított a szívembe. Bár keze a derekamon pihent, mégis olyan érzésem volt, mintha kilométerekre állna tőlem.

Normális esetben nem éppen kedves jelzőkkel illettem volna testvéremet, de abban a pillanatban muszáj volt visszafognom magam.

Egy bánatos sóhaj kíséretében Sam arcára pillantottam, és legnagyobb megdöbbenésemre, mosolyra húzódott a szája.

Már éppen megszólaltam volna, mikor szerelmem halkan beszélni kezdett.

– Ana, szeretnélek valakinek bemutatni.

Amint elhagyta az utolsó szó is a száját észrevettem egy távoli alakot. Az illető határozott léptekkel közeledett, tartása laza mégis tekintélyt parancsoló volt.

Húgom megfordult, és láttam, ahogy egy pillanatra megremegett az egész teste. A fiú egyre csak közeledett, és mikor odaért hozzánk megállt Ana mellett, és gyengéden rámosolygott. Szinte látni lehetett azokat a bizonyos szikrákat, ennek köszönhetően pedig melegség töltötte el a szívemet.

Elmerültek egymás pillantásában, és percekig meg se próbáltak a felszínre úszni.

– Köszönöm – mondtam alig hallgatóan, mire szerelmem válaszképpen lehelet finoman megsimította az oldalamat.

Végül az idegen törte meg a harmonikus csendet.

– Thomas vagyok – mondta, és kezet nyújtott húgomnak.

– Anabelle – motyogta testvérem kábultan, és abban a másodpercben rájöttem valamire.

Végre ő is megtalálta az igaz szerelmet.”

Aurora megrázta a fejét, ennek a mozdulatnak köszönhetőben pedig visszatért a jelenbe. Az emlék hatására rájött arra, hogy tényleg nincs túl sok idejük, ezért ismét útitársaira szegezte pillantását.

– Nagyon örülnék annak, ha nem csigákat megszégyenítő tempóban jönnétek! – morogta egy cseppet sem kedves hangnemben.

A következő pillanatban megtorpant, és a többieknek is intett, hogy álljanak meg.

A szél arcukba fújta a hulló hópelyheket, és nem kímélve senkit ott hagyták jeges érintésük nyomát. 

Aurora teste megborzongott, rossz érzés kerítette hatalmába, miközben feszült figyelemmel kémlelte az erdőt.  A megérzései soha nem csaltak, és ez pár pillanattal később be is igazolódott.

A körülöttük lévő bokrok, és a fák koronái rázkódni kezdtek.

– Készüljetek fel, ez nem lesz sétagalopp – mormolta Aurora, majd egy laza mozdulattal a földre ejtette táskáját.

– Mi a… - nyögte döbbenten Nathe, mikor láthatóvá váltak a zaj forrásai.

Aurora arcán is döbbenet suhant át egy pillanatra, de nem engedhette meg magának, hogy hosszasan csodálkozzon.

Bármerre nézett apró kis ember formájú lényeket látott. A hegyes füleiktől, és apró méretüktől eltekintve tökéletes emberformát alkottak. Kezükben íjak, bárdok és kardok voltak. Bármerre néztek csak egy méter magas kis lényeket láttak.

Aurora lassan elkezdte gyűjteni az energiát, mert tudta, hogy békés módon nem távozhatnak.

– Nem akarunk ártani nektek, engedjetek utunkra! – szólalt meg Aurora határozott hangon.

– Totál úgy érzem magam, mintha egy filmben lennék – suttogta Valery, mire Theo megajándékozta egy jól irányzott taslival.

Az egyik koboldszerű lény előre lépett.

A többinél pár centivel volt magasabb, arcát dús szakáll fedte, hosszú göndör fekete haja kilógott a fején lévő kalaphoz hasonló fejfedő alól. Barna és zöld volt a domináns szín az öltözékén. Jobb oldalán apró termetéhez képest egy méretes kard lógott, míg a baloldalon egy jókora buzogány pihent.

Első látásra rémisztőnek tűnt, de Aurora képtelen volt megijedni a múltkori madár-szörny után.

– Ez a mi területünk! Halál a betolakodókra! – morogta ellenségesen, majd pillantását végigfuttatta Aurorán – Bár téged megtartunk, Drigion biztos megjutalmazna minket, ha egy ilyen gyönyörű nővel térnénk vissza.

Drigion neve hallatára mindegyikük keze ökölbe szorult.

Ha ez egyiket elkapnák, talán ki tudnának belőle szedni valamit, mondjuk a túlerőt elnézve csak úgy menekülnek meg, ha egyik sem marad életben.

Aurora látta a szeme sarkából, hogy Nathe már mozdult, volna, de lehelet finoman megérintette a vállát, ezzel megállítva őt.

– Nem akarunk bajt, mi csak átutazóban vagyunk – mondta immáron Theodor, aki könnyedén maga mögé tolta Aurorát, így eltakarta őt a sóvárgó pillantásoktól.

– Mondjuk a másik nőszemély is hasznunkra lehet még – mérte végig Valeryt, és körbenyalta a száját.

– Slan, igyekeznünk kellene! – suttogta az egyik társa, aki mögötte állt.

– Maradj már nyugton!

– Emlékeztek még a stratégiánkra?

Nem kellett sokat várnia a megerősítésre, ugyanis Theo és Val rögtön bólintott.

– Nathe, te maradj Theodorral!

– De Aurora…

– Ellenkezésnek most nincs helye! – morogta a lány idegesen.

– Na, mi a válaszotok? – jött a kérdés Slantól.

Senki sem szólalt meg, ez már a terv része volt. Ha minden úgy alakul, ahogy kell, akkor mit sem ér az ellenség létszámfölénye.

– Hát jó…. Támadás! – kiáltotta Slan, mire a koboldok hatalmas csatakiáltások közepette elindultak a kis csoport felé.

Aurora gyorsan végigfuttatta pillantását társain, és hirtelen minden a helyére kattant. Nem teheti kockára az életüket.

– Maradjatok itt! Akit nem tudok megölni, azzal végezzetek! – utasította Aurora unokatestvéreit.

– De nem ez volt a terv! – szisszent fel Valery ijedten.

– Nem érdekel! Csináljátok azt, amit mondtam!

Egy pillanatra lehunyta a szemét, és minden erejét összeszedte. Abban a pillanatban az elmúlt hetek eseményei egyszerre robbantak ki, és segítették őt a koncentrálásban. Tisztában volt azzal, hogy minden rajta áll, vagy bukik. Hiszen egyedül ő volt az, aki képes volt huzamosabb ideig használni a képességét.

Szemhéjai hirtelen felpattantak, és olyat tapasztalt, mint még soha. Látta maga körül izzani az oly’ sokszor emlegetett vörös fényt. Nem sok kellett ahhoz, hogy kinyújtsa a kezét, ezzel megérintve a csodálatra méltó jelenséget.

De nem tétovázhatott, mivel a szerettei élete forgott kockán.

– Na, hajrá! – húzta fenyegető mosolyra az száját, majd rohanni kezdett.

A legelső személy, akivel találkozott a pillantásuk az maga Drigion talpnyalója volt. Csak pár méter választotta el őket, mikor Slan már emelte a kardját, de még mielőtt küzdő távolságon belülre érhetett volna Aurora végzett vele.

A követői egy ezredmásodpercre megtorpantak, majd éktelen haragra gerjedve egyenesen a lányt vették célba.

Aurora egy hirtelen ötlettől vezérelve megállt, és csak türelmesen várt.

– Mit művelsz? – ordította kétségbeesetten Nathaniel.

– Csukjátok be a szemeteket!

– Aurora! – Valery sikoltása sértette a fülét.

– Azt mondtam, hogy csukjátok be a szemeteket! – üvöltötte Aurora, majd rájuk nézett.

A sokktól mind hárman cselekvőképtelenné váltak.

A lány szeme szó szerint vörösen izzott, és az őt körülvevő fény miatt alig volt kivehető az alakja. Gyönyörű fekete haját tépte a hirtelen feltámadó szél, ennek köszönhetően pedig még félelmetesebb látványt nyújtott.

– Angyalom – lehelte Nathe, mire Aurora rákapta a pillantását.

Mielőtt tekintetük összeakadhatott volna Theodor megfordította a fiút a vállánál fogva, nővérét pedig szorosan magához húzta.

Aurora nyugtázta, hogy teljesítették utasítását, majd figyelme visszaterelődött a felé közeledő harcosokra.

– Most megdöglesz te szuka! – jelentette ki az egyik kobold, mire a lány gúnyosan felnevetett.

– Tévedsz! – suttogta sátánian.

A következő másodpercben pislogott egyet, majd a gyilkos, vörös fényben úszó hullám elindult a ,,sereg” felé. Sorban hullottak a koboldok, és Aurora egy pillanatra sem állt le. Kezei ökölbe szorultak, és csak a szent cél lebegett lelki szemei előtt. Meg kell védenie azokat, akiket szeret.

– Adjátok át az üzenetemet Drigionnak! Nem félek tőle, ha kell, puszta kézzel végzek vele! – kiáltotta és a következő pillanatban kiszivárgott minden erő a testéből és ájultan esett össze.

,,– Szerelmem igyekezz, mert el fogunk késni! – hallottam meg Natheniel türelmetlen hangját.

Felsóhajtottam, majd, úgy ahogy voltam - egy szál melltartóba és bugyiba – lerohantam a nappaliba.

A kanapén ült, és valami idióta meccset nézett, miközben döntötte magába a folyékony kenyeret. Mögé osontam, kezeimet a mellkasára csúsztattam, majd a füléhez hajolva halkan beszélni kezdtem.

– Maradjunk itthon, és inkább nekem bizonyítsd be, hogy mennyire vagy férfi.

Éreztem, ahogy lélegzete elakad, a szíve pedig űrült dübörgésbe kezd.

– Na, mi a válaszod? – kérdeztem, miközben a fülcimpáját kezdtem rágcsálni.

– Ne csi…”

– Angyalom! Angyalom, kérlek, térj magadhoz! – a hang, mely megzavarta tökéletes álomképét, kísértetiesen hasonlított Nathanieléhez.

– Gyerünk már! – Ez a másik pedig, mintha Theodor lenne.

– Fúj, vidd innen! – Kétséget sem kizáróan Valery szólalt meg legutoljára.

– Mi ez a nyavaja? Vidd innen, rohadt büdös!

A lány kinyitotta a szemeit, és három megkönnyebbült arccal találta magát szemben. Pedig ő nem csinált semmit, csak aludt egy kicsit.

– Aurora, jól vagy? – kérdezte kétségbeesetten Nathe, miközben az ölébe húzta a félig eszméletlen lányt.

– Nem tudom – dadogta kábultan.

– Jobb, ha lelépünk, még mielőtt erősítéssel térnek vissza, azok, akik meglógtak – morogta Theo, majd odébb tessékelte Nathanielt, és felsegítette unokanővérét.

– Szédülök – nyöszörögte Aurora.

– Valery, gyorsan fogd a térképet és keress egy helyet, ahol meghúzhatjuk magunkat! – sziszegte fogai között Nathe.

– Ne nézz így rám – motyogta Aurora, miközben Nathanielt figyelte.

Theo elengedte a lány derekát, és odament nővéréhez. Nathe vette át a fiú helyét.

– Hogy ne nézzek rád? – suttogta a kérdést, és olyan közel hajolt a lányhoz, hogy ajkai súrolták finom bőrét.

– Úgy mintha, egy angyal lennék – lehelte Aurora, majd lehunyta a szemét, és teljes testsúlyával az őt tartó fiúnak támaszkodott.

Képtelen volt tovább talpon maradni, legszívesebben lefeküdt volna a földre, és átaludta volna a nap többi részét.

– Ne kérj ilyet tőlem, hiszen te egy angyal vagy – mondta Nathaniel alig hallhatóan.

Aurora halványan elmosolyodott, de nem adta más jelét annak, hogy hallotta volna azt, amit a fiú mondott.

– Ébresztő Aurora, indulnunk kell! – hallotta meg Valery gyengéd hangját.

– Mennyit kell gyalogolni? – kérdezte halkan.

– Maximum tizenöt perc – jött a válasz Theodortól.

– Jó, azt még kibírom – motyogta, majd lefejtette magáról Nathe ölelő karjait.