14. Gyász

– Nem bírom tovább, muszáj lepihennem – suttogta Aurora fáradtan.

– De nincs már messze – biztatta Nathaniel.

– Nem érdekel – motyogta a lány, és már le akart kuporodni az egyik fa tövébe, de Nathe megakadályozta.

Gyengéden megfogta Aurora kezét, és ösztönzően megszorította.

– Nehogy feladd! Tudom, hogy ez a harc leszítva minden energiádat, de ha itt elalszol, akkor halálra fagysz, és ezt egyikünk sem akarja. Gyere, hamarosan ott vagyunk.

Aurora lehunyta a szemét, vett egy mély levegőt, majd megengedett magának mosolyt.

– Menjünk.

Minden egyes lépésnél fájdalom hasított egész testében, de az arca sem rezzent. Kénytelen volt elrejteni valódi érzelmeit, mert nem volt kedve senki karjaiban utazni.

Főleg a kezét szorongató fiúéban nem.

– Végre – sóhajtott fel megkönnyebbülten Aurora, amint elfoglalták az elhagyatott barlangot.

Kezeit tarkójára csúsztatta, fejét előrebillentette és mélyen, hosszan elnyújtva lélegzett.

Egyszerűen képtelen volt gondolkozni, aminek felettébb örült, mivel nem is akart. Minden zavaró tényezőt megpróbált kizárni, de képtelen volt. Társai hangja irritáló zajként hatott rá.

– Kérlek titeket, halkabban! – emelte fel egy pillanatra a fejét.

Azaz egy másodperc elég volt ahhoz, hogy észrevegye Nathe kezét, ami a hasára tapadt.

– Mi történt? – kérdezte Aurora, és ő is meglepődött a hangjában bujkáló aggodalmon.

Valery és Theo is aggódva fürkészték a fiút.

– Ugyan, semmiség – Nathaniel megpróbált mosolyogni, de csak egy fájdalmas grimaszt sikerült összehoznia.

– Ne szórakozz Nathe, hiszen vérzel!

Aurora nagy nehezen feltápászkodott, és sántikálva odament a fiúhoz, aki kíváncsian követte a tekintetével.

Tisztában volt azzal, hogy a következő kijelentése kétértelműen hathat, de reménykedett egy kicsit, hogy az adott szituációt figyelembe véve nem támad Nathe-nek egy perverz gondolata sem.

– Vedd le a pólódat! – utasította Aurora, mire Nathaniel arcára egy csibészes mosoly kúszott.

– Szóval nem volt elég a múltkori eset, amikor a szexi felső testemben gyönyörködhettél – kacsintott rá kacéran.

Aurora elpirult, de dühös pillantásának köszönhetősen senki nem tett megjegyzést a jelenségre.

Amíg Nathe megszabadult a használhatatlanná vált felsőjétől, addig a lány nehézkesen letérdelt mellé.

– Állj fel, Valery, te pedig kérlek, hozd ide a gyógynövényes táskát.

A fiú grimaszolva, de felállt, Val pedig sietve teljesítette unokahúga kérését.

Aurora könnyedén megtalálta azt, amit keresett, hiszen a kavarodás elkerülése érdekében ráírta a dunsztos üvegre, hogy mi található benne.

– Feketenadálytő – válaszolt a többiek ki nem mondott kérdésére. – Összehúzza a sebet, és vérzés csökkentő. Mondjuk, ahogy elnézem, nem olyan súlyos, de jobb a békesség, nem akarom, hogy elmérgesedjen. De először is kimosom a sérülést – motyogta, majd a kis táskájából előszedett egy steril törlőkendőt, és elvette, a kulacsot, amit Valery nyújtott felé.

Amint alaposan kimosta a sebet, és letisztította a környékét gyengéden bekente a házilag előállított kenőccsel.

– Jobb, ha bekötjük, amíg pihensz, nem tudom, hogy ebben a barlangban milyen fertőzést szednél össze – mormolta a lány, majd, amilyen gyorsan csak tudta, körbetekerte a fiú derekát.

– Kész is vagyunk – sóhajtott fel mosolyogva Aurora.

A sérültre tévedt a pillantása, és legnagyobb döbbenetére Nathe csodálattal csillogó szemekkel meredt rá.

Ha szabadjára engedte volna érzéseit abból a ketrecből, melybe nagy nehezen zárta be őket, akkor könnyedén megeshetett volna, hogy eleget tesz kíváncsiságának, és megkóstolja Nathe csókjának ízét.

De mivel széttörhetetlen laka őrizte az iránta érzett vonzalmát, kifejezéstelen arccal bámult rá.

– Mi van? – kérdezte Aurora felvont szemöldökkel.

Valery és Theo tudta, hogy nagyobb gond is lehet, ha Nathe nem megfelelően válaszol, unokatestvérük kérdésére.

– Te egy földre szállt angyal vagy – suttogta Nathaniel egy apró mosoly kíséretében, és meg akarta simítani Aurora arcát, de a lány dühösen lökte félre a kezét, majd hirtelen talpra szökkent.

– Majd később kicserélem a kötést, addig kérlek, hagyj békén – sziszegte, majd sarkon fordult, és visszament a táskájához.

Amint elkészítette ideiglenes fekhelyét, egy fáradt sóhaj kíséretében kényelembe is helyezte magát.

– Nem eszel? – kérdezte Val óvatosan.

– Nem akarsz átöltözni? – vonta fel a szemöldökét Theo.

– Vállalom az éjszakai őrséget, szóval mindkettőre lesz időm.

Aki ismer, az tudja, hogy mindent megtennék azokért az emberekért, akik helyet kaptak a szívemben. Bármi legyen is, akár az életemet is feláldoznám csak azért, hogy ők megmeneküljenek.

De ő ezt képtelen megérteni. Tisztában vagyok azzal, hogy szeret, és nem akar elveszíteni, de nem tehetünk mást. Ha nem adom fel magam, akkor talán mind meghalunk, ezt pedig nem hagyhatom.

– Szerelmem, kérlek gondod át – suttogta elgyötört hangon, mikor belépett a szobánk ajtaján.

Felsóhajtottam, majd elé sétáltam.

– Ezen nincs mit átgondolni. Meghoztam a döntést, és nem változtatunk a terven – mondtam határozottan, és megsimítottam az arcát. – Annyira sajnálom. Szeretlek – mormoltam, majd gyengéden szájon csókoltam.

Az arca fájdalmasan megrándult, és a következő pillanatban a derekamnál fogva magához rántott, és ugyan azzal a lendülettel ajkai az enyémre tapadtak. Úgy csókolt, mint még soha. A testem sóvárgott a folytatásért, még többet akart, de ellen kellett állnom, hiszen már csak pár percem maradt.

– Szívem, itt az idő – motyogtam alig hallhatóan, mikor sikerült elhúzódnom tőle.

– Szeretlek Aurora, nem akarlak elveszíteni.

– El sem tudod hinni, hogy mennyire sajnálom – mondtam fojtott hangon, miközben lehúztam ujjamról, a gyűrűt, melyet egy hónappal azelőtt kaptam tőle.

– De… - kezdte, viszont félbeszakítottam.

– Nekünk nincs jövőnk Nathe, így fel kell bontanunk az eljegyzést.

Nem vártam meg a válaszát. Még magamba szívtam arcának minden kis részletét, szemének csodálatos ragyogását, bőrének mámorító illatát, majd összepréselt ajkakkal elhagytam a szobát.

Gyors voltam, és egyben halk. Úgy cikáztam a fák között, mint egy árny, akinek semmi sem árthat. Pillanatokon belül ott voltam a megbeszélt találkahelyen, amely egy tisztás volt, a Gyilkos erdő kellős közepén.

Nem akartam gondolkozni, nem akartam felidézni Nathaniel fájdalmas arcát, szavaiból kicsendülő kínkeserves hiányt.

Mindig is tudtam, hogy esélyem sincs a boldogságra, de titkon reméltem, hogy tévedek. Viszont kiderült, hogy nagyon is igazam volt. Drigion kiismert, jól tudja, hogy hol van az egyetlen egy gyengepontom.

– Kedvesem, annyira hiányoztál – hallottam meg boldogságom elrontójának a hangját.

– Elhiheted, az érzés egyáltalán nem kölcsönös – vetettem oda flegmán.

Hirtelen mellettem termett, és magához rántott. Testünk szinte egybeolvadt, aminek köszönhetően még a hátamon is felállt a szőr.

– Még mindig ugyanolyan tüzes vagy, ez tetszik – suttogta a fülembe, majd orrával lehelet finoman végigsimított az arcélemen.

– Gyűlöllek – sziszegtem undorodva.

Nyelvét érzéki lassúsággal végighúzta a nyakamon, a dekoltázsom felé haladva. Egy másodpercre megállt, a szemembe nézett, és forró csókot lehelt a mellem közé. Az undor eleim erővel söpört végig rajtam. Nem sok kellett ahhoz, hogy egy jól irányzott rúgással ágyékon találjam, viszont tudtam, hogy csak magam alatt vágnám a fát.

– Hamarosan testestül lelkestül az enyém leszel – nyögte, és túlzott közelsége miatt éreztem, hogy akaratlanul is fellobbantottam benne a vágyat.

Már éppen egy nem túl kedves választ vágtam volna a fejéhez, mikor megéreztem, hogy közeledik. Biztos vagyok benne, hogy arcomra kiült a kétségbeesés, mivel Drigion egy kaján vigyort lövellt felém, és hirtelen vadul csókolni kezdett.

– Vedd le róla a mocskos mancsaidat, te utolsó rohadék! – Nathe hangja szíven ütött, és éreztem, ahogy a könnyek hirtelen patakokban folynak végig arcomon.

Drigion nem mozdult, csak fáradhatatlanul csókolt, közben egyik kezével a mellemet kezdte markolászni, míg a másik a fenekemre csúszott.

Minden erőmet összeszedve ellöktem magamtól, és szerelmem felé fordultam.

– Kicsim fuss, amíg nem késő! – sikítottam kétségbeesetten.

Fájdalmas pillantását rám emelte, mire a szívem darabokra tört.

– Kérlek – tátogtam, de késő volt.

Drigion ott állt előtte, ujjai a torkára kulcsolódtak, és az ég felé emelte.

– Most véged van te kis féreg.

Szerelmem arca kékülni kezdett, szemei bevéreztek, kiguvadtak, és hiába nyitotta ki a száját, képtelen volt kiadni hangot.

– Nathe! – kiáltotta kétségbeesetten és hirtelen felült. – Csak egy álom volt – suttogta idegesen, majd a következő pillanatban rájött, hogy nincs egyedül.

Lassan körbevezette pillantását a barlang kivilágított részén. Theodor és Valery békésen aludtak, és legnagyobb ijedtségre Nathaniel döbbenten meredt rá.

– Mit álmodtál? – kérdezte halkan.

Aurora fülig vörösödött, és hirtelen nagyon érdekesnek találta a kezét. Hatalmas késztetést érzett arra, hogy elmondja neki. De, ha ezt megtette volna, akkor az összes létező gátat lerombolta volna, amit kettőjük közé épített. Vissza kellett fognia magát, hiszen nem érdemli meg a boldogságot. Egy alávaló gyilkos, aki örök magányra van kárhoztatva.

– Mindegy – motyogta, majd felállt, és odasétált a fiúhoz.

Nathe érdeklődve fürkészte az arcát, aminek hatására olyan érzése támadt, mintha legszívesebben magához rántotta volna.

– Muszáj így bámulnod?

– Gáz, ha azt mondom, hogy igen? – Nathe arcán egy pimasz, de szívdöglesztő mosoly jelent meg.

– Igen, gáz! – jelentette ki Aurora felháborodott hangon.

– Ne állj ellen – suttogta érzéki hangon Nathaniel.

Aurora megköszörülte a torkát, majd vett egy mély levegőt.

– Szeretném kicserélni a kötést, szóval kérlek, szabadulj meg a zavaró ruhadarabtól.

– Ha le akarsz vetkőztetni édes, akkor mondd azt, nem kell állmagyarázat – kacsintott, de azért teljesítette a lány utasítását.

A lány elengedte a füle mellett a megjegyzést. Túl fáradt volt vitatkozni, és félő volt, hogy alul maradt volna.

– Aurora… - kezdte Nathe, de hirtelen el is hallgatott, ahogy pillantásuk találkozott.

– Most le fogom szedni rólad a kötést, nem kérek semmiféle perverz, csábító, izgató kommentárt. Értve vagyok?

A fiú bólintott, de azért kék szemei pajkosan csillogtak.

– Hihetetlen vagy – mormolta, Aurora fejcsóválva.

– Csak egy ártatlan srác vagyok, aki teljesen oda van érted. Ez olyan nagy bűn? – kérdezte Nathe búgó hangon, aminek hatására, a lány lélegzete elakadt egy pillanatra.

– Igen, hatalmas nagy bűn! Ne játssz a tűzzel Nathe! És ne küzdj egy olyan virágért, ami megöl, ha csak hozzáérsz – suttogta kétségbeesetten Aurora, és nem sok tartotta, hogy menten elsírja magát.

– De…

– Kérlek, hagyjuk ezt a témát.

– Rendben – sóhajtott fel a fiú, majd felemelte a kezét, hogy szabad utat engedjen álmai főszereplőjének.

Aurora vette a célzást, így lassan elkezdte letekerni az átvérzett kötést. Különös figyelmet szentelt arra, hogy a bőrük még véletlenül se érintkezzen, de olykor teljesen véletlenül hozzáért a fiúhoz.

Ilyenkor furcsa, de kellemes bizsergés járta át az egész testét. Próbált nem figyelni rá, de hiába küzdött az érzés ellen.

Amikor a textil teljesen elhagyta a testet Aurora éppen szemügyre vette volna a sebet, mikor hatalmas nagy döbbenetére a sérülésnek nyoma sem volt. Szemei elkerekedtek, és ajkai enyhén elnyíltak a döbbenettől.

– Mi a… - kezdte, de képtelen volt folytatni.

– Valami baj van? – kérdezte Nathe óvatosan.

A lány nem válaszolt, a kezét a seb hűlt helyére csúsztatta.

– Aurora… - Nathaniel egyre zavartabb volt.

– A sérülés, eltűnt… - mormolta hitetlenkedve.

– Tessék?

– Jól hallottad – közölte Aurora, miközben kiegyenesedett.

Nathatniel úgy csavarodott, hogy láthassa az oldalát, majd mikor megállapította, hogy nem viccelődött a lány, döbbenten nézett zöld szemeibe.

– Mit csináltál velem? - követelte idegesen.

– Én aztán semmi olyat – rántotta meg a vállát Aurora.

– De hát… ez egyszerűen lehetetlen!

– Örülj, hogy begyógyult, legalább nem lassít le. Most pedig kérlek, feküdj le aludni, vagy fordulj el, mert szeretnék átöltözni.

Nathe összeszorította ajkait, és percekig nem mozdult. Aurora kezdte kellemetlenül érezni magát.

– Kérlek – mormolta a lány nagyot sóhajtva.

– Na, jó – motyogta Nathaniel, majd világfájdalmas arckifejezéssel elhelyezkedett nem túl kényelmes fekhelyén.

Aurora csak azért, hogy húzza az időt, megrakta a tüzet, és egy zseblámpát felkapva elindult a barlang kijárata felé. A vihar kíméletlenül tombolt kint. Nem volt elég, hogy a hó nagy pelyhekben hullott, a szél úgy süvített, mintha hurrikán lett volna készülőben.

Egyszerűen nem értette, hogy mi miatt őrült meg ilyen szinten az időjárás. Egyáltalán nem lett volna szabad hónak esnie, hiszen május elején jártak. Május másodika volt aznap.

A lányba hirtelen belehasított a felismerés, ami miatt kénytelen volt leülni. Nem érdekelte, hogy jég hideg a talaj, mivel képtelen volt állva maradni. A szorító érzés a mellkasában egyre csak nőtt, és nem akart megállni.

Egész testében remegett. 

Nathe azt hitte, hogy a hideg miatt reszket úgy, mint a nyárfalevél, de nem így volt.

A boldog, de fájdalmas emlékek váltották ki belőle, melyek pár pillanat alatt törtek fel tudatalattijából. Próbált küzdeni ellenük, de egyszerűen képtelen volt kizárni, bármennyire is küzdött, túl gyenge volt.

Nyolc év telt el édesapja halála óta, és pont ugyan ezen a napon tíz éve távozott az élők sorából édesanyja is.

,,– Ha nagy leszek, apu felesége akarok lenni! – jelentettem ki határozott hangon.

Anya csilingelően felnevetett, és szorosan magához ölelt.

– Kicsim, apád a tökéletes férfi, de hát ő már foglalt – kacsintott, majd mosolyogva hozzátette. – Biztos vagyok benne, hogy te is megtalálod a számodra tökéletes személyt.

– De az összes fiú olyan idegesítő! – motyogtam összevont szemöldökkel.

– Idővel rájössz majd, hogy bármennyire is idegesítőek, nem tudunk nélkülük élni. Tudom, még messze van, de már magam előtt látlak gyönyörű menyasszonyi ruhában, ahogy apád az oltárhoz kísér – sóhajtott fel boldogan.

– Azt akarom, hogy te énekelj az esküvőmön! – öleltem át a nyakát, miközben magamba szívtam kellemes illatát.

– A kívánságod teljesülni fog édesem. Szeretlek – mormolta, és halkan dúdolni kezdett.

– Én is szeretlek anyu – motyogtam, és boldog mosollyal az arcomon élveztem édesanyám énekét.”

,,Félve nyitottam be apa dolgozószobájába. Ott ült az asztalánál, anya dalát hallgatva. Az elmúlt két évben szinte mindig ezt csinálta. Iszonyatosan megviselte anyu halála, ami érthető is, hiszen ő volt élete értelme.

– Apu… – kezdtem halkan, de meg se moccant. Megköszörültem a torkomat, vettem egy mély levegőt, és folytattam. – Leestem a fáról, beütöttem a lábam, és nem akar elállni a vérzés.

Apa abban a pillanatban felpattant a székéből, és odarohant hozzám, ahogy az utolsó szó is elhagyta a számat.

– Mutasd csak – suttogta, és aggódó pillantással szemlélni kezdte a sebet.

Pár percig gondterhelt arccal bámulta a lábamat, majd a szemembe nézett.

– Gyere, Aurora, jobb, ha beviszlek a kórházba.

Ahelyett, hogy megfogta volna a kezem, hogy vezessen, karjaimba kapott, és a garázs felé vette az irányt.

Nagyon reméltem, hogy nem futunk össze Sophiával, mivel nem akartam magyarázkodni. Látszott apán, hogy nem szereti, csak azért van vele, hogy legyen egy nő a háznál. Az én véleményem szerint teljesen felesleges, mivel csak viszi a pénzt.

– Félek apu – motyogtam reszkető hangon.

– Minden rendben lesz kicsim – suttogta, és homlokon csókolt.

– Hiányzik anya – böktem ki végül, mire megállt, és fájdalmas pillantással a szemembe nézett.

– Nekem is, elhiheted, nekem is…”

– Nem bírom tovább – suttogta elgyötört hangon, és szabadjára engedte fájdalmát.

Nem mozdult, az arca meg se rezzent, csak az arcán végiggördülő könnyek jelezték, hogy nincs minden rendben. Csendesen bámulta a kinti vihart, miközben lelki szemei előtt látta szüleit, ahogy boldogan ölelkeznek.

– Mi a baj?

Nathe hangja úgy hatott rá, mintha bomba robbant volna mellette. Nem sok kellett ahhoz, hogy egy velőtrázó sikítás hagyja el a száját.

Még mielőtt bármit mondhatott volna a fiú egy pulóvert terített a vállára, majd leült mellé. Köpni, nyelni nem tudott, de azért a hálás pillantás nem maradt el.

– Azt szeretnéd tudni, hogy mi a baj? – kérdezte elcsukló hangon Aurora.

– Igen, és szeretnék segíteni, persze, ha tudok – suttogta Nathe, miközben mélyen a szemébe nézett.

– Nem tudsz segíteni – sóhajtott fel, és karjait maga köré fonta. – Ezen a napon veszítettem el a szüleimet két év különbséggel. A halálukat homály fedi, vagyis… Azt mondták nekünk, hogy anyával egy autóbaleset végzett, míg apát a szíve vitte el. De én ezt nem hiszem el! Ne nézzenek már hülyének! Biztos vagyok benne, hogy nem ilyen egyszerű az egész, hiszen, ami körülöttünk történik, az soha nem lehet egyszerű – mormolta, majd vett egy mély levegőt. – Nagyon hiányoznak!

Tekintetét a fiúra emelte, és várta a reakcióját, de ő csak gyengéd pillantással figyelte. Jobb karját felemelte, majd óvatosan a lány vállára csúsztatta, és magához húzta.

Aurora a meglepettségtől elfelejtett levegőt venni. De nem húzódott el, inkább közelebb bújt hozzá, és fejét a mellkasára hajtotta.

– Ne feledd Aurora, én itt vagyok neked, ha rajtam múlik, soha nem leszel egyedül – suttogta a fülébe.

– Köszönöm – lehelte a lány, és gyengéden elmosolyodott.